2021. szeptember 23. csütörtök,
Tekla napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Száz könyv 14.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

62. Mallarmé összes verse

A francia költészet megrögzött szobaembere volt ez a joviális külsejű férfi, akinek első inspirációit Baudelaire adta meg, s akinek tökéletes ellentéte volt ez a zárkózott, csendes költő, aki alkatánál fogva nem lehetett más, mint a szavak és a tárgyak titkos aranyművese.
Családi tragédiák sodrásában elcsendesül, az egyházi iskolák vén falai mégis kinyitják a lelkét a hétköznapi látáson túli látásra.
Manet mellett él, Poe-t fordít, a Les Fleurs du Mal felébreszti, Wagner zenéje megizmosítja. Az exkluzivitás mestere lesz, miközben a józanság álcája mögött él. Keveset ír, s azt is már-már kínosan aprólékos műgonddal teszi. Éjszaka dolgozik árnyékok és laposan pislogó gyertyafény mellett, míg nappal igazi kispolgár, szerény életét angoltanárként viseli, s ahogy a külvilág nem vesz róla tudomást, ő sem vesz tudomást a világról. Saját világa van, ahogy saját nyelve, s aki eredetiben olvassa, labirintusba téved.
Utána egy évszázadik kötelező lett a homályosság és a többértelműség fennkölt gőgjébe bújni, így ma már nem hat úgy, mint korábban.
Mallarmét is dilettánsok, tolvajok és öncélú frázispuffogtatók fosztogatták, s az utána jövő korszakok már csak a frázisokat hallották és a gőgöt látták. Pedig Mallarmé nagysága egy gyönyörű, ugyanakkor sejtelmes világból ragyog, melynek visszavert fényei Ravel, Manet, Debussy, Stefan George vagy Apollinaire művészetét is bevilágította

63. Paul Verlaine versei

Úgy indul, mint Mallarmé, angoltanár lesz, megnősül, és kispolgári életre rendezkedik be.
Korai verseit is a magasrendű ihlet és a latin pontosság formálja és erjeszti könnyű és aranytüzű italokká.
Még vallásosságában is hasonlít arra a Mallarméra, aki püspök szeretett volna lenni. Verlaine helyette a francia irodalom legnagyobb vallásos költőinek egyike lett. Talán csak Claudel mérhető hozzá.
Gyakran mondják, hogy Rimbaud volt az, aki felborította az idősebb pályatárs polgári nyugalmát, ugyanakkor felemelte Verlaine költészetét.
Talán helyesebb, ha azt mondjuk, hogy fel- vagy kiszabadította abból a lefüggönyözött szobából, melyben pontosan a kispolgáriasság áporodott levegője nehezedett mindenre.
Rimbaud ablakot nyitott, s Verlaine elég bátor volt ahhoz, hogy kimerészkedjék.
Verlaine ezután tettleg bántalmazza feleségét, csavargó és koldus lesz, erkölcseit feladja, Rimbaud-ra rálő, börtönbe kerül, de szabadulása után még mélyebbre zuhan.
Állapota megbotránkoztató, kinézete elborzasztó. Nem marad belőle más, csak testének romjai, de a romok közt felgyúl az isteni kinyilatkoztatás, versei a legszebb francia versek. Lírája zenében fogant, ahogy Mallarméé is, de Verlaine egészen evilági abba az értelemben, ahogy a világát éli. Világa nem teremtett világ, hanem annak a világnak a meglátása, melyet kevesen láttak meg előtte, és azóta sem sokan. Titokzatos, sejtelmes hangulatok lengenek be mindent, az ősz hegedűi, a naplemente, a szökőkutak fényjátéka által felkeltett érzések, már-már expressziók.
Utánzói azonban csak a szökőkutakat és az ősz díszleteit látták csodálatos költészetében.

64. Rimbaud: Összes költői művek

Rimbaud-ról túl sok részletes és aprólékos monográfia született, de valójában egy sem ad magyarázatot életének borzalmasságára, s talán nem lesz egyetlen olyan, amely elvezetne élete tragikumának megértéséhez.
Egyesek az ördögöt látják benne, mások az angyalt, de Hugo érthette meg talán igazán, mikor Shakespeare enfant-nak nevezi.
Shakespeare az emberi faj lényegét festette az irodalom tisztátalan és végtelenbe nyúló vásznaira. Nincs ezekben semmiféle racionalitás, olyanok, mint a tévelygő képzelet szeszélyes játékai, olyanok, mint maga az élet.
Rimbaud a gyermek szemével látta a világot, az ő vásznai végletesebbek, mocskosak és elhasználtak, alakjai lelki kisemmizettségüktől függetlenül menetelnek a végtelenül kétségbeejtő semmiben. A világa nem az élet volt, hanem valami az életből innen és túlról, s ennek a különös elegye. Rimbaud elhasználta saját életét, hogy eljusson az ihlethez, mely ecsetet és tollat adott a kezébe. De az rájött, hogy a gyermekség, az őrület vagy a bún sem vezeti el a végső bizonysághoz, eldobta a költészetet. Kereskedő, cirkuszos, csempész és balek lett, kinek elrákosodott lábának amputálása után nem maradt semmije.
Az ihlet is csak izgatószerek hatására kísértette meg, s Rimbaud-nak végletesen el kellett vesztenie mindent, hogy megtalálja az Istent. S talán ez a titka az életének, de ezek csak részben visznek közel költészetéhez.
Az embernek mindenét el kell veszítenie, hogy visszataláljon önmagához. Isten szamarának kell lennie, hogy meglássa a végső bölcsességet.
Rimbaud idáig juthatott, s már nem akart élni. Halálos ágyán megtért, de öröksége, hogy költészetének mágiája mellett ott létezik az evangéliumi egyszerűség, a világ két arca, melyet az ember álarcként cserélget és visel egy életén át…

65. Paul Claudel versei

Claudel a katolicizmus utolsó nagy költője, egyben összefoglalója és apologétája. Hatalmas műveltsége miatt rálátott az egész világirodalomra, de a világirodalom annak a mély és mindent egyesítő prizmája nélkül, melyet hitnek nevezünk, Claudel számára csak színes forgatag volt, embertelenül fenséges színjáték és istentelen gőg volt.
Egy karácsonyi vesperas alatt megtért, s a prizma egyesítette a fények szétszórt valóságát egyetlen nagy fénypásztává. És Claudelben egyszerre jelent meg a Szentírás, az attikai tragédia, Walt Whitman, Rimbaud és Apollinaire költészete, a gótikus katedrálisok komor fensége, a hitvitázó irodalom akaratos attitűdje, az egész modern irodalom szintézise. Művészetébe még a távol-kelet és a mediterránum fenséges világa is belefér, s mindemellett a kínai hagyomány, letűnt korok szellemi hagyatéka, de leginkább a középkori szentek prédikációs méltósága.
És Claudelből számtalan irányban sugárzott szét a hit költészete, hogy ő is az eltűnt idő nyomában járva megmentsen valamit a szellemi Európa maradékából.

66. Marcel Proust: Az elveszett idő nyomában

Marcel Proust fedezte fel az Időt az irodalom számára, miközben maga is kétségbeesetten rajzolta újra az idő elfoszló szövetét, rohamai és látomásai közt közel annyi alakot teremtett, mint Balzac, s oldalak ezreit írta tele, miközben rádöbbent, hogy egész regényfolyama merő hiábavalóság.
Egész élete merő illúzió volt, miközben éjszaka dolgozott és nappal aludt, mert a világ fényei elviselhetetlenek voltak számára. A szó szoros értelmében árnyak közt élt, s leginkább a hangokat zárta ki az életéből. Csak neszek jutottak el hozzá, s talán azok is bántották beteges idegrendszerét.
Hatalmas művében saját emlékművét írta meg; mindent felhasznált életéből, ami megmaradt tudatában a szerelemtől a katonaság élményéig, s ahogyan Goethe, ő sem hagyott semmit elveszni. Ifjú kori kísérleteit is beleszőtte ebbe a végtelen folyamú regényóriásba, mely a modern kétségbeesésünk enciklopédiája lett.
Az apjától örökölt modern katolicizmus keveredett benne  az anyjától rámaradt hűvös és materiális vigasztalansággal, a zsidó világlátással, mely esztéticizmussá leplezte önmagát.
Proust szülei halála után vagyonos emberré vált, s megengedhette magának, hogy a múló pillanatokat ezzel a két világlátással szemlélje, ezért ennyire görcsös és hideg a műve. Mégis olyan hatalmas, hogy egy újfajta irodalom lehetőségét mutatta meg.
Az utolsó kötetei már ellenőrizetlenül kerültek a nyomdában, s talán Proust is írta volna tovább, ha nem hal meg ötvenegy éves korában.
Az irodalmi elit a legnagyobb írót ünnepelte benne, miközben az olvasóközönség megküzdött minden oldalért, melyet úgy érzett, hogy talán megértett.
Mert az elveszett idő keresése próbára teszi az olvasót, megkínozza, izzadságos szellemi játékra kötelezi, felemeli majd eldobja. Az egész mű egyenetlen, hol Flaubertre emlékeztető pontossággal, hol Dosztojevszkijt idéző lélektani látással, máskor Hugo vitalitásával és bőbeszédűségével görgeti ezt a kevés cselekményű, grandiózus remekművet, melynek az elvesző idő legnagyobb költője, Radnóti Miklós állít itthon szép emléket…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007