Joseph Mary Plunkett jószerivel ismeretlen a magyar olvasók előtt; noha számos, kitűnő ír költőt, írót ismerhetünk, Plunkett - méltatlanul - a háttérbe szorult, bár költészete, és rövid, ám tartalmas élete feltétlen megérdemli a figyelmet.

J.M. Plunkett 1887. november 21.-én született Dublinban. A Plunkett család katolikus ágában nevelkedett, abban, amely már 600 éve nagy hírnévnek örvendett Angliában. Egyik őse, Szent Olivér Plunkett, 17. századi pap volt az utolsó katolikus mártír Angliában (emlékét bélyeg őrzi Írországban). Édesapját 1884-ben Pápai Gróffá nevezték ki a katolikus egyházért tett szolgálataiért.

Plunkett gyermekkorától fogva betegeskedett, súlyos tüdőgyulladása miatt a teleket többnyire a Földközi Tenger partján, illetve Észak-Afrikában töltötte. Tanulmányait a dublini Jezsuita Főiskolán, a Belvedere Főiskolán, illetve a Stonyhurst Főiskolán, Lancashireben folytatta, itt katonai ismereteket is szerzett a Tisztképző Alakulatnál. A költészet mellett zenét és festészetet tanult.

Életében rendkívül fontos szerepet játszott az ír hagyomány és nyelv. 1910-ben, Thomas MacDonagh irányítása alatt (vele életre szóló barátságot kötött) az ír nyelvet kezdte tanulmányozni, emellett tanulta a gaelic és az eszperantó nyelveket is. Érdeklődése nem merült ki ennyiben; társszerkesztője volt az Irish Review folyóiratnak, az Ír Színház társalapítója volt Edward Martyn-nal és Thomas MacDonagh-val együtt.

MacDonagh révén találkozott szerelmével, későbbi feleségével, Grace Gifford színésznővel (Grace MacDonagh feleségének testvére volt). 1915-ben a pár titokban eljegyezte egymást.

Plunkett ugyanebben az évben csatlakozott az Ír Republikánus Testvériséghez. Élete hátralevő részében ez meghatározónak bizonyult. Németországba és az Egyesült Államokba utazott, hogy fegyveres támogatást szerezzen az Ír Felkeléshez. Őt nevezték ki főparancsnokká, s noha kórházban volt betegsége miatt, a felkelést - ami egyébként teljesen reménytelen volt - jórészt az ő tervei alapján irányították. Az önkéntesek a birtokán gyakorlatoztak, ő azonban, operációja miatt képtelen volt részt venni a Húsvéti Felkelésben.

A Felkelés leverése után Plunkettet letartóztatták és a Kilmainham fegyházba szállították, ahol bűnösnek mondták ki, és golyó általi halálra ítélték.

Kivégzése előtt megengedték, hogy elvegye feleségül szerelmét, Grace-t - felügyelet mellett, bilincsben - a hatóságok mindössze 10 percet engedélyeztek számukra. (Felesége ugyanebben a börtönben sínylődött később, a Függetlenségi Háború alatt).

1916. május 4.-én reggel Joseph Mary Plunkettet, 28 éves korában kivégezték sok más társával egyetemben. A dublini Arbour Hill temetőben nyugszik.

Plunkett költészetére - akárcsak a forradalomban résztvevő társaiéra, pl. Pearse és MacDonagh - hatott az ír költészet, minden fájdalmával és szenvedésével, ám Plunkett nem csak az ír irodalom iránt érdeklődött. Nagy hatással volt rá a skolasztikus filozófia, Keresztelő Szent János, Szent Teréz, valamint Szent Ferenc művei is. Érdekesség, hogy noha természetes tehetsége meghaladta forradalmi költőtársaiét, ám nővére, Geraldine szerint meglehetősen nehezen írta meg verseit. Igaz, miután elkészült velük, azokon nagyon ritkán változtatott.

Két verses kötete jelent meg, az első 1911-ben, A Kör és a Kard címmel, barátja és pártfogója, Thomas MacDonagh segítségével (ő válogatta a verseket a kötetbe). Második kötete, az Okkulta, halála után jelent meg (Geraldine rendezte sajtó alá); ide az 1911 és 1915 között írt versei kerültek bele, illetve pár korábbi és későbbi írása.

Ha verseinek formai jegyeit nézzük, észrevehetjük a szigorú, kötött formákat, a kínosan pontos szonetteket - valamennyi az akkor divatos, soronként 10 szótagszámú, abbaabba cddcdc rímképletű, - a tiszta rímeket és a nagyszerű, sokszor misztikus képi világot.

Plunkett költészetének egyik oldala a feltétlen Istenszeretet volt, számos versében megjelenik ez a téma. Talán a legismertebb verse a Piros vérét rózsán látom, amely, véleményem szerint az egyik legszebb alkotás, amit Krisztushoz írtak.

Piros vérét rózsán látom

Piros vérét rózsán látom,
Szeme a csillagokban lángra gyúl,
Ő ragyog az örök hóhatáron,
S könnye az égből hull.

Arcát látom, hol virág van,
Mennydörgés és madárdal hallatszik,
- Az ő hangja! És vésett sziklákban
Írott szavát őrzik.

Övé minden fáradt ösvény,
Szíve dobban a tengert kavarva,
Koronája ott van minden tüskén,
S keresztje minden fa.

Emellett, mint utaltam rá, csodálatos szonettjei is figyelmet érdemelnek; a sok gyönyörű írás közül most az Orleansi Szűzről szóló versét választottam.

La Pucelle

Azúr mezőn jár, s csillagok szórták
Hold-fehér lába elé szirmaik,
Bolygó-dal, s csillagködök köszöntik
Őt, akár a nyíló tündérrózsák. 
Nem rettenti sötét Menny hajnalát,
Fényes marad, ne lássa árnyait,
Míg vakmerő üstökösök tépik
Reszkető szablyákkal arany útját.

Vonul a Menny összes katonája,
Századra század, zászlóalj, ezred,
Lovon s gyalog, némán menetelnek,
S akkor megjön Ő, kezük felvonja
A Szűz zászlaját, s az ég megreszket:
Megszólal Gábriel harsonája.

A vallási témák mellett természetesen jelentősek szerelméhez, Grace-hez írott versei is, amelyekben a tiszta szerelem, a fájdalom, a féltés és a szépség, tisztaság dicsérete egyaránt megjelenik.

Grace-nek

(Keresztelőjének reggelén, 1916, április 7.)

A szavak szívemből élnek
S dalolnak, erejük tapaszt
Be sárkányszájakat végleg,
Vagy elhoz egy régi tavaszt.
Felnyitják s bezárják ismét
A szörnyű bölcsesség-kutat,
Így csak az lesz az ajándék,
Mit vad szépséged megmutat.

Szemeid boldog tavaszok,
Sárkányerőt rejt a hajad,
Ifjú lelkedben ámulok,
Hol titkos bölcsesség fakad;
De nincs szó, mi elmondhatja,
S hiába szól a dal szépen,
Hol szíved szárnyait kitárja
Szerelmed vad szépségében.

... és természetesen az Ír történelem tragikus pillanatai is felidéződnek, például az alábbi versben, amely valószínűleg a Nagy Ír Éhínségnek állít emléket (a XIX. században Írországot rendkívül súlyos éhínség sújtotta, csaknem két és fél millió ember halt éhen, részben az angol politika és a durva, embertelen kizsákmányolás miatt, részben pedig az országra kényszerített monokulturális - burgonya termesztés -  gazdaság miatt. )

1841-1891

Felkelt a szél meg a tenger,
És egy hullám is felkelt,
Szomorú évfordulón
Egy gyászos dalt énekelt.

Egy öregemberről dalolt,
Kinek szívét gyász ölte meg,
És lelke elsorvadt, mint
A hulló falevelek.

Egy ifjúról dalolt, kinek
Szívét fájdalom ölte meg,
Mikor elszáradt a tavasz,
S helyére tél érkezett.

Felkelt a szél meg a tenger,
És egy hullám is felkelt,
Szomorú évfordulón
Duzzadt, míg gyászdalt énekelt.

J. M. Plunkett korának egyik legtehetségesebb ír költője volt; fiatal élete során írt versei, életműve és bátorsága méltán emelik a halhatatlanok sorába.