2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
"...elárvultam, úgy szerettem"
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A mai különös csütörtök délutánt a boldogan felidézett visszamerengésnek szenteltem, mintegy megajándékozva ismét önmagamat, de a mai nap nem csak ennyi volt. Nem ám, ennél sokkal több, mert a közeli órák, napok utáni elmélyült, kedves és örömteli nosztalgiáé is volt, - és estére a szép, szelíd csendesség és gyönyörű emlékezés megfoganta ezt az írást...
Tudtam, hogy ma olyasmit kell olvasgatnom, amitől a június még annál is szebb lesz, - mint amilyen egyébként is az nekem. Mégis, a magam számára is meglepetést okozva, nem a „jól bevált" kötetek egyikéhez nyúltam, hanem egy olyanhoz, ami gyakorta vegyes érzéseket kelt bennem, ami olyan, akár a hullámvasút. Magasra is tud repíteni, - de a fájdalma a pokol bugyrait is megnyitja előttem...
Sok költőt nem szeretek. Azokat, amelyek nem nekem szólnak.
És nagyon sokat igen.
Róluk szólok ezekben a vallomásaimban.
Mindről könnyű volt írnom, mert olyan mélyen élnek bennem letisztult, örökérvényűen gyönyörű soraik, olyan ájult tekintélytisztelettel olvasom őket, mintha ezekkel együtt születtem volna, mindig is magamban hordozva ezerféle szépségüket.
...van egy költőasszony, akinek megítélése, hozzá való viszonyulásom mindig fejtörést okoz nekem. Kedvelem. Nagyon is. Mégis sokszor kinyitatlanul marad a kötete. Ritkán nyúlok hozzá, - de ha előveszem, annak mindig oka van.
Kevés ilyen költő akad, mert ha én szeretek egy költőt, - szinte az unalomig hűségesen szeretem mindig, minden leírt sorát, betűjét, - azt hiszem, ezt hívják elfogultságnak...
[...]
És van Hervay Gizella.
Némely verse annyira megérint, amennyire csak vers megérinteni tud. Ő úgy ír a szerelemről, az életről és halálról, - mintha helyettem írta volna...
...és van olyan, - be kell vallanom, - amit szinte elolvasni sem tudok másodjára, olyan távoli minden sora.
Ma csakis a gyöngyszemekkel akartam eltölteni a még maradék napomat.

Először is Hervay Gizelláról pár szükségszerű adat.
Makón született 1934. október 10-én és 1982. július 2-án halt meg Budapesten.

Még ma is csak 74 éves lenne...Túl korán - 48 évesen - lett a halálé, - melyet ő maga hívott meg. Nem tudom elítélni emiatt, sőt, talán valamiféle sorsközösséget érzek vele. Vagy legalábbis volt olyan időszak az életemben, amikor így hittem. Ez az írás most kicsit rólam is szól, és ma Hervay Gizellát hívtam segítségemül, hogy a saját gondolataimat leírva lássam az ő tollából - de ennek aktualitása, mélysége, milyensége, oka hadd maradjon az én titkom.
Tehát 48 év.
Fájdalmasan kevés, - de Hervay Gizella pontosan tudta, mikor kell a nagy útra készülődnie.
Röviden a hír ennyi lehetne: 1946-ban került a Szilágyságba, 1960 és 1963 között Szilágyi Domokos felesége volt.

1961-ben életet adott közös gyermeküknek, Szilágyi Attilának (Kobaknak), majd 1976-ban visszaköltözött Magyarországra, ahol 1982-ben öngyilkos lett. Nem elhallgatható, hogy ez a nap - július másodika - élete nagy szerelmének, Szilágyi Domokos születésének napja: Hervay Gizella tehát azon a napon dobta el magától az életet, melyen férjével együtt ünnepelhetett volna...

Van Szilágyi Domokosnak egy fájdalmasan szép verse; talán ez jellemezhette kettejük kapcsolatát:

Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is, mint anya fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád?
Táncoltam én is és te is,
sírtál értem, s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el. Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.

 

De Hervay Gizella élete ennél a bevezetőben leírt, fenti pár mondatnál sokkal több figyelmet érdemel.
Hervay Gizella ugyan Makón született, de élete nagyobb részét Romániában töltötte, ott végezte iskoláit, egyetemeit, ott lett tanár, újságíró, és a nemzedékében már akkor kiemelkedőnek bizonyuló Szilágyi Domokos első felesége. Életének egyre súlyosbodó gondjain próbált azzal segíteni, hogy 1976-ban Budapestre költözött. Tudjuk, hogy sem az elhatározás, sem annak megvalósítása nem volt könnyű dolog. Magánéletében azonban itt sem tudott magára találni.
Meg kellett élnie Szilágyi Domokos öngyilkosságát. Szörnyű teher. Elviselhetetlen.


Te vagy az élő én a holt
Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

távirányított szívveréssel
megtérek hozzád visszahalok
csontodba - jöjjön az éjjel
sorsod akartam folytatni - látod
idehaza is úgy mint otthon
árvák vagyunk Ady szemében
Ady árvái - nincs már otthon
Ady árvái megtérünk mind
lábnyomodban holtunkban élők
versben bujdosók valahányan
meghalni haza - h a z a t é r ő k

...és meg kellett élje azt is, hogy fia, akit Kobaknak becéztek, elpusztuljon az 1977-es bukaresti földrengésben. Mégis élt még - legalábbis megpróbált élni - öt teljes évet...
Aztán nem bírta tovább.
1982. július 2-án öngyilkosságot követett el Budapesten.
Hamarosan július másodika lesz. Én így emlékezem rá, - bár ez az írás nem tud hozzá felnőni, tudom én...

"Hervay költészete elsősorban a méretek állandó elrajzolása és végletessége folytán hozható összefüggésbe Kafka vagy Beckett műveivel" - írja Balázs Imre József, aki 2003-ban monográfiát írt Hervay Gizelláról.
A könyv borítóján egy vonzóan szép, fiatal nő látható, haja a szemébe hullik. A hátsó borítón részlet olvasható a Levél helyett című írásából. Én idézem az egészet:

„Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük. Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek."

Micsoda gondolatok! Ki lehet ez az asszony...? Az erdélyi magyar irodalom klasszikusa? A legjobb erdélyi magyar költőnő?
Talán mind, és talán egyik sem. Kivételes asszony, ez biztos.
Hervay Gizella egy szép fiatal nő, akinek a haja a szemébe hull...
Így látja őt Demény Péter is visszaemlékezésében.

" 1976-tól, Szilágyi Domokos halála után élt Budapesten. A Móra szerkesztőjeként érezte magát szörnyen. Életműve fontos része a pszichológiai kísérletek, és a Kobak-mesekönyvek. Jó költő. Igazán jó. Nem illendőség, amit mondok. Az erdélyi népköltészet és a fájdalom ötvözete: a balladák, a ráolvasások, a siratók. Románt fordított. 1977-ben a bukaresti földrengésben meghalt a fia, és ezt a tragédiát már nem tudta kiheverni. Akárcsak férje, Szilágyi Domokos, maga döntött úgy, hogy vége az életnek. Nincs tovább. Dráma." - emlékszik O. Nagy Zoltán.

Veled vagy nélküled


Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Ez az a vers, mely kifejező ereje, gondolati súlya szerint Hervay Gizella egyik legőszintébb verse, ugyanakkor az is, amely a legtöbb csendes fájdalmat közvetíti, és nekem az egyik kedvencem. Csak éppen nagyon tud fájni...Szinte fizikailag fáj.
De az is lehet, hogy ezzel csak én vagyok így.
Azt szokták mondani, hogy az igazi vers időtlen. Átéléséhez, élvezéséhez nem kell többet ismernünk annál, mint amit közvetít. Nem kell tudnunk születése időpontját, mikéntjét, írója személyes körülményeit. A vers teljes életet él ezek ismerete nélkül is, - a vers teljes, önálló világ.
Az örök emberi érzések szószólója, az olyanoké, mint élet, halál, szeretet, szerelem, haza...
Ha mégis él bennünk egy kép, van ismeretünk írójáról, - az már csak jutalom, plusz pont, ami még teljesebbé teheti a már amúgy is tökéletes verset.

„1982 nyarán önként távozott az életből. Előtte néhány héttel még eljött Szegedre, hogy megmutassa itteni barátainak frissen kapott személyi igazolványát: - Végre magyar állampolgár vagyok! - Vidám volt, felszabadult, olyan, amilyennek még sohasem láttuk. Engem megkért, vigyem ki a Maros-torkolathoz - a forrását már ismeri, a vize "otthonról", Erdélyből folyik; neki látnia kell, hogyan találkozik a Tiszával. Én meg már kicsit belefáradtam Gizi lobogásába, és azt mondtam: - Majd máskor, lesz még rá idő! - Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy nem teljesítettem a kívánságát." - emlékszik rá Baka István. „Gizivel többször találkoztam nagy társaságban, barátok és tisztelők körében, de ő mindig a magányosságára panaszkodott. Egy időben ő volt a legnépszerűbb magyar költőnő, kiváló előadóművészek és - ami még inkább jelzi a népszerűséget - lelkes versmondó fiatalok szavalták a verseit, de ő a forró légkörű költői esteken is árva maradt; valami - talán csak egyetlen el nem talált szó, figyelmesebb gesztus - mindig hiányzott neki. Bennünket, magyarországiakat ridegnek, visszahúzódónak talált, s hiába magyaráztuk, hogy ez más világ, mint Románia, ahol a kisebbségben élőknek még a lélegzetvétele is közös, nemcsak az asztala; mi nem szorulunk annyira egymásra, sőt inkább a vetélytársat látjuk egymásban, mint a szövetségest. És hogy ez az élet rendje; az a rendkívüli, ahogy ők éltek egykor Kolozsvárott vagy Bukarestben, ha ugyan - ezt már csak magunkban tettük hozzá - nem legenda csak az a nagy összetartozás is. Nem értette meg, hogyan is értette volna? Neki Szilágyi Domokos is mindörökre a férje maradt, pedig csak néhány évig éltek együtt, és Szilágyi még kétszer megnősült. (Mellesleg a harmadik feleséggel Gizi összebarátkozott; ő nemcsak önzetlen volt, hanem őszintén szeretni tudta azokat, akik azt az embert szerették, akitől lélekben sohasem bírt elszakadni.) Nekünk viszont sok volt az ő társaság- és szeretetigénye, ezért a jelenlétében - nehezen kiharcolt belső harmóniánkat, a magányunkat féltve - bezárultunk, és csak a verseit lapozgatva nyíltunk meg újra. Gizi a sorsát mondta a verseiben, az árvaságát ismételgette makacsul, s legjobb dolgaiban saját árvasága által a romániai magyarság magárahagyatottságát énekelte meg - ezért is volt olyan nagy hatása a hetvenes-nyolcvanas évek olvasóira, s ma - amikor minden kimondható, s egyben súlytalan is - ezért nem halljuk a pódiumokról."

Ének, három hangra

Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.

Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.

Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.

Nem tudom megmondani, mitől érzem annyira szépnek ezeket a sorokat..? A költészet anatómiájának és kozmoszának rejtett mélységeit látom megjelenni, és úgy hiszem, a vers igazi szépségét csak akkor tudja átadni, ha tisztázzuk magunkban a sokszor nagyon is bonyolult összetevőit.
Lódenkabát Kelet-Európa szegén - ez a címe Hervay Gizella posztumusz verseskötetének. „Még köztünk lehetne, köszönthetnénk őt, örülhetnénk újabb verseskönyvének, s már több mint két évtizede halott. Nem volt életrevaló, mondanák sokan, de pontosabb lenne az, hogy az élet nem volt számára való, nem volt emberléptékű az a sors, amelyet élnie kellett. S ha az adott életet egy idő után el is vetette magától, az bizonyos, hogy költészetre való ember volt. Poeta natus akkor is, ha ezt mindmáig kevesen tudják róla." - írja méltatója, Vasy Géza.
Gazdag, minden apró rezdülésre megrebbenő belső világ, a lelki történések üveghangú, tiszta-szép szólama majdnem minden Hervay-vers. Róla elmondható, hogy sajátos női - tragikus asszonyi - lírát művelt, lét-, és sorstapasztalata pedig utolsó köteteiben ragyogott fel drámai fénnyel: az ember elpusztítható és meggyötörhető...S ezt a megrázó alapélményét verseiben maradéktalanul és híven közvetítette.

Három hangra

Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, Szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.

Az erős képek Pilinszky nagyvárosi magányban ázó éjjeleit idézik, - hiszen mindketten nagyon magukra maradtak, hiába próbáltak tartozni valakihez...
Minden magyarázatnál pontosabban fejezi ki léthelyzetét az a verse, amely már posztumusz megjelenő utolsó könyvének a zárásaként volt olvasható, végrendeletszerűen, sírfeliratként:

Még egy hiány a számadáshoz,
az voltam, aki nem lehettem,
nincs felmentés, nincs haladék,
elárvultam, úgy szerettem.
[...]
Itt fekszem.
Só a számon.
Már csak a hallgatás jöhet,
harmadik honfoglalásom.

A jó költemény kimeríthetetlen. Boncolását, elemzéseit nem lehet befejezni, csak abbahagyni...
Itt súlyos szavak hullanak, és megint azt érzem: helyettem írta Hervay Gizella...
A Mondat folytatása című írásához nem sok kommentár érhet föl:

„Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon...."

Nagyon értem, nagyon megértem - azt hiszem - ezt az asszonyt.
Talán ezért is szeretem ennyire ezeket a megidézett műveket...Hiszen mikor ezt írja az Isa por és hamu-ban:

ami maradt a puszta lét
kiporciózva napra nap
isa por és homu párban
éltem és írtam mint a rab.

...akkor van-e, akit nem ejtenek rabul a sorok...?
Miért érzem, hogy pont azt érezte, amit olykor én szoktam...?

És máris itt van két újabb gyöngyszem.
Két olyan kedvencem van a költőnőtől, amely két vers a legeslegkedvesebb, az én szívemhez legközelebb álló költemény, ami miatt szinte ez a vallomásom megszületett: ami énem legbensőbb húrjait pendíti meg, - ez az a két vers, amelyhez én mindig félve, alázattól remegő kézzel és szívvel nyúlok :az egyik az Étellel, csenddel című. (A másikat kicsit később idézem, a Két vers cím alatt publikálta Hervay Gizella.)

Étellel, csenddel

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Ebben a költeményben - mint egy örvény - megnyílik a költőnő iszonyú magányának szakadéka előttünk, s már-már mérgezően szépen, himnikusan zúg föl a vágyódás hangja, a keletkezés hőjét három strófába sűrítve, hirdetve az örök együvétartozást - még akkor is, ha csak az egyedüllét egyetlen társa Hervay Gizellának...De belül nem! Lelkében, fejében, gondolataiban mindig, mindig vele van az, akit szeret lénye teljes valójával.
Ahogy a csend is vele van...De ez a csend áhítattal és fénylően tiszta szerelemmel szentelt, - a legtöbbel, mit asszony adhat férfinek:

Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz
s a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Hervay Gizella egész - fájdalmasan rövidre szabott - életében szerette Szilágyi Domokost. Elvesztését soha sem tudta feldolgozni. Az utolsó levelében is megtörténik a csoda: az asszony elénk teszi a finom emlékképekből és a kegyetlen tudatból életre kelt látomást, egész líráján végigkísértő gyászát, mely kettétörte az ő életét is. És a legutolsó egyetlen sorba sűrítette Hervay Gizella költeménye rettenetes mondanivalóját.

Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)

már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek

írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok

emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett

mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház

a ház, a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott

csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve

dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudtunk mit mondani

eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett

úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok

de dolgozom - ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet

a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak - elkerül

árnyékod is - nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket

elmennénk együtt Diósdra
néznénk hogy a kékiringó
szára mint a messze ringó

csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet

mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!

A kékiringó visszatérő motívuma volt verseiben; ez a növény dombvidékeken, sovány réteken, utak mentén, a száraz, gyakran homokos talajokon található. Minden bizonnyal tudatosan választotta ezt a növényt a költőnő...Az ő élete is épp oly hamar veszítette el éltető erejét, ahogy az igénytelen kis kékiringó pusztul el a szikes, gyatra földön.

Szilágyi Júlia, a költőnő rokona ezt mondta egyszer Hervay Gizelláról:
"Verset szeretni könnyebb, mint embert, mert már mindene megvan, nem kér semmit... Hervay Gizella hamvai a Házsongárdban pihennek, versei a polcon. Ezt a rendet ő is elfogadná. Az idő körei forognak."

És a másik, már fentebb említett vers, mely számomra talán a legmegindítóbb verse, melyet annyira érzek, értek, mint amit - kellő tehetséggel megáldva,- akár én is írhattam volna. Sajnos, nincs ekkora tálentum bennem, de a verset nagyon, végtelenül magaménak érzem... Vannak versek, melyeket megsebez a boncolgatás. Nem szabad belemetszeni. Ilyen ez a vers is. A Két vers cím alatt publikált 12 sort - és annak törékeny, mégis acélos szépségét - csak messziről merem csodálni: semmit sem lehet és szabad mondani sem előtte, sem utána. Csak befogadni és ámulni ennyi szeretet láttán...

Két vers

I.

Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

  II.

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

*

És az utolsó vers, a Végrendelet I.
Amennyire még a legizzóbb, legszenvedélyesebb Hervay szerelmes-vers is finoman rezeg, érzékien és halkan, - mint egyetlen, könnyű ujjal leütött billentyű egy Chopin-noktürnben - annyi szikársággal és korbácsként bordánk közé csapódó, konokul rövid sorokkal adja tudtunkra szörnyű végrendeletét hasonló című versében.
A költő vívódása a halállal, a számvetéssel, az összegzéssel és végrendelettel - minket, az olvasókat - személyesen érint. Hiszen ezekbe a sorokba saját jövendőnket is beleérezzük, s a lelki rokonság annál közelebbi, minél kedvesebb szívünknek a költemény, és a költő maga.
Nem árulok el titkot akkor, ha bevallom: nekem megrendítő és ugyanakkor végtelenül felemelő élmény Hervay Gizella szépséges líráját, és tragikus életét feltáró sorait olvasni.
Hervay Gizelláét, a költőnőét, - aki rokonunk.
Nekem egészen biztosan az.

Végrendelet (I)

hazátlan leszek rög a számban
ingyenkoporsó gerincemen
ne sajnáljátok a törvénytelen gyászt
nem hagyom rátok magammal viszem
úgy szállok fel minden villamosra
mint aki a fogantyúra fagy
porba írom a vonatablakokra
utolsó rímem mert kihagy
a vers is mint utolsó lélegzetem
ne kövessetek senki sincs velem




Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007