2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Szike és szentség
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Gottfried Benn költészetét a felületes irodalomtörténet az expresszionizmus, a nietzschei nihilizmus vagy az avantgárd fogalmaival igyekszik megmagyarázni, de a nagy magyarázkodás is szimbolikus: úgy rángatják elő a kultúrtörténet segédfogalmait, mint a szemfényvesztők a fehér nyulat a bűvészkalapból.
Benn költészete azonban jóval több és jobban árnyalt, mint a fenti fogalmak együttes, korszakonkénti alkalmazása. Benn esetében az olvasó hajlamos meglátni az életmű által sugallt áldozati jelleget, ahogy Nietzsche esetében szinte minden megnyilatkozás a modern – keresztényi értelemben vett – áldozatiság sugárzási központja.
Nietzschét Benn-nel kapcsolatban gyakorta említi az irodalomtörténet, pedig semmiféle irodalmi kapcsolat nem volt közöttük. Olyannyira nem, mintha valaki Berzsenyi költészetéből magyarázza az Orion televíziók technológiai alapvetését.
Benn a maga protestáns blazírtságával és elszántságával egyszerűen szellemi rokona volt annak a fajta németségnek, mely már Angelus Silesius-szal, a barokk zeneművészettel elkezdődött, s ott van Goethében, a német romantikus költőiskolákban, Nietzschében, Stefan Georgében, az osztrák Traklban, majd az Untergang des Abendlandest író Spenglerben. Mondhatnánk, hogy Benn semmivel sem másabb, mint a német szellem egyik, örökké visszatérő megnyilvánulása, szellemi felfrissülése. Spenglert, Georgét és Bennt már összeköti a nácizmussal való szembefordulásuk, hiszen a szellem szociológiájába belefér az a fajta arisztokratikus szellem, mely mindig megvetéssel nézi az alulról jövő, plebejusi mozgalmat, amilyen maga a nácizmus is volt.
Nietzsche kozmikus lázadása tulajdonképpen az az ősi vágy, amely egybeköti a puritán poroszságot, a teuton titanizmussal, mely mindig visszavágyott a germán ősideák és a kereszténység középkorias szelleméhez; elégni a szellem tiszta lángjában. Ugyanakkor visszavágyott abba a protestáns kimértségbe, s annak poroszosan puritán, tudományos rendszerelméleteket alkotó nihiljébe is, mely az újkori németséges sajátos szellemi alternatívája volt, s amely látens módon nemcsak jól megfért a katolicizmussal, hanem talán kiegészítette is azt.
Mindig a matéria eszményítése mögött ott áll a vágyakozás a lélek megtapasztalása után.
Spengler faustinak nevezte ezt a kultúrkört, a végtelenbe vágyódást, a Novalis-i kék virágot, mindazt, ami sohasem lelhető fel. Így tért meg Wagner a Parsifalban Krisztushoz, mely Nietzschéből fájdalmas dühöt váltott ki, mert a megtalálás ebben az ősgermán attitűdben az eszmények elvesztése.
A német az anyagot a végletekig tökéletesítette, hogy lerombolhassa. Mert az anyag szimmetriája mögött a lélek szimmetriántúliságát kereste, a táj kontúrjait a végtelenbe távolította, hogy azok eltűnjenek a láthatáron túli ködökbe. Bach és Beethoven, majd Brahms és Bruckner megteremtették a formát, hogy lerombolhassák.
Bach Die Kunst der Fugéja és Beethoven utolsó vonósnégyesei a végső formát feloldották a végtelenbe vesző kontúrtalanságba. George „Lélek Évszakai” és Spengler kultúrköreinek évszakai közt semmiféle különbség nincs, ahogy a hegeli filozófia és az euleri geometria ugyanezt fejezi ki, az egész infinitezimális számításnak lelkisége és a bachi fúgarendszer ugyanaz, ahogy Beethoven utolsó vonósnégyeseiben megtalálható az egymástól független matematikai rendszerek tértelen örökkévalósága. Maga a magányérzet Beethoven Ötödikjének magányos oboaszólójától a Missa Solemnis magányos hegedűszólójáig, Caspar David Friedrich idegenül mozgó, örök háttérben álló alakjai vagy árnyékolt arcképű vándorai, Faust vagy a halott gyermekével a ködös és tértelen világban vágtató lovas figurája mind-mind ugyanaz a végtelen magányosság kifejeződése, melynek tetőpontja a Nietzschei Istennélküli világegyetem.
Ezért „találták fel” a németek a romantikát és lehettek az expresszionizmus bajnokaivá, s ezért nincs német impresszionizmus, ezért bontja le Goethe a német klasszicizmust, ezért érezzük a bécsi klasszikusokat a romantikus zene feltalálóinak, s mindezekért érezzük a kultúrtörténet egyik leghatalmasabb paradoxonjának a német barokkot, mint a barokk művészet leghatalmasabb visszafordulását az ősi germán katolicizmusvágyba, mely valójában maga a gótika felfelétörekvése, elvágyodása, a horizontokon túllépni akaró tettvágy. Nem is lehet csodálkoznunk, hogy a legnagyobb protestáns, Johann Sebastian Bach megírja a latin textusú Magnificat mellett, a hatalmas protestáns passiók árnyékában a kétórás katolikus óriásmisét, a tökéletes zenei szintézist a gregoriántól a nagyszabású versenyműveken keresztül a már-már romantikussá eszményült h-moll misét, melyben még a nagy barokk concerto is csak eszköz  a monumentális és sokszólamú fúgaművészet mögött, mely teljességgel rokon a Bolyai-Lobacsevszkij-Gauss-féle matematikával.
A német protestantizmus megvalósítja a barokk katolicizmus összes ideáját. S összegezve ezért érezzük, hogy a német szellem egész valóságában protestáns, de vágyaiban katolikus.
Nietzsche mint egy protestáns lelkész fia (maga Benn is az) a legmegközelíthetetlenebb katolikus tanokat vallotta magáról a kereszténységről(Csak egyetlen keresztény volt, aki meghalt a keresztfán). Csak aki másért képes meghozni a legnagyobb áldozatot, csak az keresztény. Ez a keresztényi áldozatosság lényege, az anyag odavetése a lélek kegyelmi állapotának eléréséért.
Ugyanebben az életérzésben ott van a feloldódás és az eloldódás. Az eloldódás következménye a feloldódás, az előbbi nélkül nincs ezutóbbi.
A feloldódás a romantikában létezett utoljára, a romantikus költőkkel meghalt a németség szellemi önkifejeződése, s nem maradt más, csak az eloldódástól való félelem és az eloldódás utáni vágy ambivales életérzése.
Eddig jutott el Rilke, George, s maga Benn is. A feloldódás csak az őrületben ehhez visszataláló nagy osztrák költőnek sikerült, Georg Traklnak. Trakl vitathatatlan előnye a többivel szemben az őrület volt. Míg Benn katonaorvosként a háború minden borzalmát az anyagi létezés hanyatlásaként élt meg, addig Trakl költészetében a struktúrák feloldódtak, a terek tértelenné váltak, az egész világlátás struktúrája az őszben, egy transzcendens őszben játszódik le, ahol a múlás állandósul, ahol a szellemvilág és az anyagi világ feloldódásának foltjai újra és újra feltűnnek. Hogy a folyamat befejeződjék, Traklnak meg kellett halnia, míg Benn tovább élt, s harcolt az anyaggal, a hússal, a boncasztalra vetett holtestekkel, melyek által újra és újra lejátszódott az eloldódás, a halál folyamata. A halottaknak sorsuk van, a halottak még nem bomlanak fel, őrzik biológiai jelenvalóságukat, de már szervekké esnek szét, részekre hull a nagy egész, csak a sorsok maradnak meg, melyek felületében az anyagiság iróniája lobog, míg lent a metafizika örvényei morajlanak.
Benn korai költeményei maguk is struktúrák, leválasztott szervek egy új költői magatartás boncasztalain. Németnek kell lennie annak, aki meg akarja érteni ezeknek a költeményeknek a nagy egészből való kiszakítottság-érzését, a benne rejlő fennköltségét, az egész német lelkiség torzó iránti vágyát. Mert a német szellem – a romantika egyik kedvence volt a torzó Novalis Heinrich von Ofterdingenjének befejezettlenségétől Hölderlin örök befejezetlen drámáig – a befejezettség ellen a félbehagyottsággal mutatta meg az emberi jelenvalóság torzójellegét. Maga Goethe a Faust második részével éppen azt mutatta meg, hogy a befejezettség csak vágy, maga is torz. A második részt Goethe emberi kötelességből írta meg, s minden hatalmassága mellett érezzük az első résszel való összeegyezhetetlenségét. Viszont vitathatatlan érdeme a második résznek a fausti végtelenbe törő vágy, az anyaggal való grandiózus küzdelem, a még grandiózusabb elbukás, melynek megoldása és feloldása az Istenbe való újrateremtődés.

Benn lelkében az apai protestáns szellemiség és az anya latin származása olyan kettőséget hozott, melyben a latin ráció és a német metafizika egy új szellemtörténeti iránynak adott létjogosultságot. Ez az irány egy új, egy klasszikus formanyelvhez való visszatérés attitúdje lett. 
Az apai szándék a teológia volt, melyet az ifjú Benn két év után otthagyott az orvosi pálya és az orvosi tanulmányok miatt.
Bőrgyógyász és a nemi betegségekkel foglalkozó specialista lett, aki jól ismerte az ember legiszonytatóbb nyavlyáit; bonctani gyakorlatai során a felbomló emberi anyagban megláthatta a materiális eszmények torzójellegét, hamis idealizmusát.
Mikor Tóth Árpád rút vegyi bomlásról beszél, két évtizeddel korábban mindez Bennél már a nagy idealizmusokkal való leszámolás. Nem hiszem, hogy Tóth Árpád A Palace-ban című
verse létrejöhetett volna Benn nélkül. Nem közvetlen hatás volt mindez, hanem inkább benni életérzés ott volt " a levegőben".  A léleknélküli, a lélektől eloldott test antimisztifikálása következménye volt a háborúnak, mely őrületet vagy kiábrándultságot hozott magával. Ezért lehet a két pólus Trakl és Benn még akkor is, ha kettejük közt van némi "időeltolódás". Nem naturalizmus ez, még nem is expresszionizmus, csupán a németség domináns szellemisége szüremkedik fel az izmusok béklyójából.
Benn alakjai, holttestei következményként állnak Bosch rémpofái mögött, amelyek a testbe rajzolt lelkek. Benn lélek nélküli testekről ír, szétrágott nyelőcsövű nőről, akiben patkányok laknak, egy kurtizánról, akinek egyetlen megmaradt fogát a boncsegéd kiveri egy részeg estéért, a rákbarakkról, a vajúdó nők kórterméről. Szike villan, vér, gége, vese, máj, bélsár, rothadó belső szervek… Itt semmi sem a polgárpukkasztást szolgálja. Itt minden a német metafizikus gondolkodás és világérzés nagy beteljesedéséről szól. Benn nemcsak a francia impresszionizmus továbblépése, hanem az átlelkesített világ antitézise.
Az 1912-es Morgue und andere Gedichte (Hullaház és más költemények) Benn nagyszerű indulása.
Ez a költészet tovább emelkedik a Söhne – Fiak, 1913, Fleisch – Hús, 1916, Schutt – Törmelék, 1919 kötetekben, hogy a költészete tárgyának torzójellegét magában a költészetében folytassa.
A következő korszakban a formai klasszicizmus mellett valamiféle különös vegyületét alkotja meg az impresszionista és az expresszionista lírának, amely sem egyik, sem másik; inkább emlékeztet a német romantika misztikumlírájára csipetnyi rilkés utánérzéssel, traklos nem evilági látomásosságával.
Baudelaire híres naturálimpresszionista verse volt valójában az igazi célpont, melyben a nagy francia némi szentimentalizmussal magyarázta a felbomló hulla organikus látomását anorganikus következményekkel, érzelgős lezárással. Benn a legtovább ment, eljutott az életábrázolás végső határáig, ahonnan a továbblépés csak merő öncélúság. Benn jól érzékelhette mindezt, ezért következett be a formai klasszicizálódás, ahogy például az orosz zenében, Prokofjevnél ugyanez végbement.
Különös, hogy ez a folyamat éppen egészen Rachmanyinovtól Hacsaturjánon, Sosztakovicson Prokofjevig eltart, s mondhatni egészen Kabaljevszkijig, az amerikai Barberig, Coplandig újra és újra megismétlődik. Benn megérezhette a forma határait, a kimondhatóság struktúráinak szétesési tüneteit. Láthatta a dada mozgalmak nyomán a posztmodernt, mint a kultúra salakját, ezt a kellemetlen szellemi mellékterméket, ahogy maguk a diktatúrák a művészettől egészen az államelméletig láthatták, hogy a formátlanság egy feltartóztathatatlan pusztuláshoz, az Untergang des Abendlandes-hez vezet. A szellemi elsüppedés ellenében jönnek ekkor még létre minden negatív tendenciájukkal az utolsó cezarisztikus nagyhatalmak. Benn ennek a határán írja misztikusan szép verseit. A forma itt helyreáll, a tartalom megtelik áhítattal, az emberi jóság, a lelki szépség és az életerő háromságában fogan meg, hogy aztán ezt is elsodorja a háború utáni érdektelenség, mely mögött már ott kandikál a posztmodern réme, az örvény, mely nemcsak a nyelvi struktúrát bontja le, hanem kiirtani igyekszik a nemzeti és tradicionális kultúrákat. A sors paradox helyzete, hogy a bolsevik diktatúra – mely soha nem általános értelemben vett kommunizmus, hanem zsidó bolsevizmus – szellemi és lelki tradíció híján konzerválni igyekszik a polgári értékrend maradványait úgy, hogy kizsigereli annak polgári mentalitását; valamint meghamisítva a nemzeti kultúrát, mindezeket belehelyezi a marxi dialektika degenerált dogmatikájába. Ezentúl álruhaként használja  a századfordulós formanyelvet, s a maga többnyire silány tartalmait, üres, a kispolgáriságot is lefokozva megvalósítja a huszadrangúság diktatúráját. Ebben a közegben a proletarizált régi nagyok mégis levegőhöz jutnak, s megteremtik egy bábállamiság és a korlátozott szellemi szabadság szimbiózisát.

Benn a háború után „gyanús” költőként nem publikálhatott, s egyre inkább azzá vált, ami ellen három évtizeddel ezelőtt fellázadt. Lassan maga is az abszolút poétika igehírdetője lett, egy asszociatív klasszikus líráé, amely már nem tartott kapcsolatot a modernizmusokkal; magányos oszlopként állt a nagy posztmodern sivatagban, s a nyelv és a költészet ősállapotát akarta felidézni. Miközben egy felbomló világgal szemben az abszolút költészet vezeklő tornyaiba menekült, a semmivel szemben Istent állította. Művészete így maradhatott s lehetett hosszú időkre érvényes, szentség egy istentelenséggel fertőzött világban, lezárva Goethe, Nietzsche, George, Rilke és Trakl robosztus csúcsainak vonulatát.



Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007