Ma végre megtörtént.
…olyan régóta dédelgetett vágyam volt, hogy Anna de Noailles-verset fordítsak. Annak idején célirányosan kerestem valakit: feltétlen francia költő legyen (no, persze, mi más? Na jó, esetleg spanyol...), kicsit kevésbé ismert - és nő.
Tudom, az elszántság nem helyettesíti vagy pótolja sem a tudást, sem a tehetséget, én mégis pont így, ilyen elszántan olvasgattam már évek óta de Noailles verseit, és az első percben megigézett...
Alig találni róla valamit a magyar irodalomtörténetben.
Akiket megkérdeztem - nem is hallottak róla.
A világháló megint nagy segítségemre volt a kutatásban. Francia honlapokon nagyon gyakran és nagyon sokhelyütt találkoztam eredeti, francia nyelvű Anna de Noailles versekkel.
Csaknem mindet lementettem a gépemre, és szinte nem telt el hét, hogy ne nyitottam volna ki azt a dokumentumot, amibe gyűjtöttem a költeményeket, és ne olvasgattam volna.
Azonban ne higgyük, hogy ennyire ismeretlen ő a világirodalom nagykönyvében! Csak valahogy nem, vagy nehezebben tudta áttörni azt a láthatatlan határt, amely már Albert Samain-t is olyan késve és nehézkesen engedte magyar szem elé.
Elhatároztam, ezen valamiképpen - egy  picikét talán - változtatok. Megismertetem a francia Szulamitnak gyakran nevezett nagyasszonyt a magyar olvasókkal. Ahogy Samain-t is - ebben már van jelentős eredmény! -, és mostanában a még nagyobb kedvencet: Georges Rodenbach-ot, a nagy belga-francia költőt. Nagyon szeretem a szimbolistákat. Kell, hogy sokan ismerjék őket!
Nagy szavak…?
Lehet.
De ma itt az első "saját" de Noailles-vers, igaz, csak egy pár soros, mintegy ízelítőnek - de megszületett, és ezeken a hasábokon hamarosan publikálom…És időről-időre jön majd a többi is.

Addig is emlékeztetőnek vagy inkább kedv-csinálónak...? Egy igen ismert Anna de Noailles-vers. Magyar nyelven ritkán és csak körülbelül 4-5 verséhez jut a magyar olvasó. Ám szinte mindenki ismeri a Hajnali mise Velencében vagy a Ha egyszer meghalok… című híres versét:

Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:
szívből szerettem én az örömöt s a dalt, –
hadd lássa a jövő, hadd mondja el az ének:
mily kedves volt nekem e víg világ, az élet.

A munkás rétet és tanyát figyeltem én
a négyszer változó esztendő ütemén,
mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,
szép mindenütt, de benn, lelkemben, ott a legszebb.

Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,
nem félte szívem az igazság láncait,
oly szerelem lakott szívemben, oly tüzesség,
méltó, hogy néha még holtában is szeressék,

s egy ifjú egykoron, olvasván versemet,
érezze, hogy szíve megdobban, megremeg,
és hús-vér asszonyát, az élőt, elfelejtve,
csak engem hívjon és öleljen át a lelke…

(Kardos László fordítása)

Gyergyai Albert Anna de Noailles (eredeti neve Ana Brancoveanu volt) 1933-ban bekövetkezett halálkor ezt a nekrológot írta a Nyugat hasábjaira:„E hírneves asszonnyal, aki családja szerint románnak, születése, házassága, műveltsége és művei révén franciának számít, nemcsak egy vérbeli költő, hanem egy sajátos költő-típus tűnik el, tán végleg, az irodalomból.
Költői géniuszáról, főképp a nem-franciának, nehéz volna végleges ítéletet, vagy csak végleges képet is formálni, különösen most, pár héttel korai halála után, amikor a barátok és a búcsúztatók sirámai a távoli olvasót is érzelmesebb mélázásra, túlzó magasztalásokra indíthatják.
Bizonyos, hogy ritkán akad tündöklőbb, szinte tündéribb poétasors, mint ezé a szépnek mondott, dúsgazdag és nagytehetségű Brancovan-sarjé, aki gyermekéveit a világ egyik legszebb táján, Amphionban, a genfi tó partján, hercegi kastélyban és parkban tölti, aki még mint gyermekleány, Mistraltól kap költői leckéket s kora legelső íróitól, France-tól, Prousttól, Barrestól buzdítást, hódolatot, tán szerelmet is, akit első kötetei után hol a szintén dunai, sőt román eredetűnek vélt Ronsard, hol a legnagyobb romantikusok, a Hugók, a Lamartine-ok egyenes örökösnőjének, áradozó természetleírásai s féktelen szerelmesversei miatt hol a kertek, virágok és vetemények Királynőjének, hol a francia költészet Szulamitjának és Szirénájának becéznek, s akinek művei és szerelmei, hiúsága és elméssége, hűsége és vakmerősége úgyszólván végső percéig vonzották a Közvéleményt.
Igaz, hogy fényes életében nem egy gáncsolója is akadt, aki nemcsak eredetén, hanem eredetiségén, nemcsak pusztán formai, hanem érzelmi fegyelmetlenségén is lelt kivetni valót s az elődökkel, valamint a nevesebb kortársakkal, egy Samain-nel, egy Francis Jammes-mal, egy Henri de Régnier-vel szemben nem örököst és egyenrangú társat, hanem csak spontán, termékeny és lendületes utánzót, társai népszerűsítőjét látta Noailles grófnőben.
Magunk is, hogyha lapozgatni kezdünk bármelyik híres verskötetében a nyolc közül, akár a Coeur Innombrable-ban, a legelsőben, akár az Honneur de Souffrir-ban, az utolsóban, minden, ma is elragadó heve, itt-ott remek sorai, bámulatos lélektani és szinte szemérmetlen kitárulkozása s életében közkinccsé, sőt iskolai olvasmánnyá vált versei ellenére (mint amilyen a Verger, a Jeunesse, az Offrande, a Querelle és annyi más), kissé csalódva szemléljük és mindegyre feszélyezettebben ezt a monoton bőséget, e fárasztó ékesszólást, a nagy romantikus témák, a természet, az ifjúság, a szerelem és a halál, aztán a földrajzi, történelmi s irodalmi reminiszcenciák idézgetését s már-már kétkedve kérdjük mi is, hogy ez a dús temperamentum valóban autentikus poéta-e s nem a nagyúri műkedvelés egy ragyogóbb s életteljesebb példázata?
Mindegy: az az utókor, mely e kivételes teremtésnek nem énjét és életét, hanem csak írott műveit, verseit és regényeit nézi, annyit bizonnyal elösmer majd róla, hogy egy nemcsak romantikátlan, hanem költőietlen korban Anna de Noallies képviselte, tán utoljára, a hangzatos, a hatékony, a «romantikus» Költőt és Költészetet.
Nem a vatest, aki hisz a maga isteni küldetésében: Noailles grófnő csak magában hitt, a maga énjében és érzékenységében s asszonyibb volt és sokkal nyíltabb, hogysem önzését, vagy szenvedését magasabb, metafizikaibb színbe vonja. Nem is a művészt, a magányosat, akinek elvont s tiszta légkörére értetlenül néz fel a profán: e nyugtalanvérű asszony nem kerülte, sőt kereste az élet s a közéletadta izgalmakat s életét és költészetét éppolyan gondtalanúl vegyítette, mint lírája verssorait s regényei prózáját. Nem is a poeta laureatust, a hivatalos, az akadémiai költőt, akinek találó arcképét Babits vázolta itt nemrég: e rajongó, szabadelvű s amellett idegen költőnő nehezen vállalta volna a Rend és a Hagyomány hirdetését, mint ahogy rangja és fényűzése a néptől és a szegénységtől is távoltartotta.
A század első évtizedeiben annak a nem társadalmi, hanem szellemi rétegnek volt a költője, amely, bár nem hitt már benne, de még tudta élvezni a romantikát, vagyis a távoli tájak, a rég letűnt korszakok, a sejtelmes szavak és a forró szenvedelmek hangulatát s egyidőben tapsolhatott Rostandnak és Maeterlincknek, Lotinak és Noailles grófnőnek ...
Költő volt, vagyis ünnepies, de titoktalan, tehát közérthető, önkéntelen kiszolgálója annak a nemcsak francia, hanem talán általános közízlésnek, amely zenében, képben, versben nem «misztikumot», se «matematikát», hanem csínt, eszményt, andalgást, vasárnapi mulatságot keres, vigaszt a polgári létben s kóstolót a «művészet mámorából».
Népszerű poéta volt, a népszerűség majdnem minden kellékével és korlátjával, aki maga megvallja, hogy halála után is csak fiatal és szerelmes fiúk hódolatára vágyik s akinek forró és édes poézisét legalább két nemzedék szürcsölte.
A mai francia költők más, meredek utakon járnak; s a fiatalok talán szintén más költőknél keresnek táplálékot.
Anna de Noailles, túlélve korát, ma már inkább szép emléknek s érdekes tanulságnak látszik; idővel, ha korának s énjének sallangjai porráválnak, legszebb nyári «kertjei» s legmélyebb szerelmi sóhajai talán majd nemcsak a fiatalok, hanem a poéták szívében is újraélnek.”

Ma délután lefordítottam az első olyan Anna de Noailles verset, amit már nem csak a fiókomnak írtam.
Sok költeménye nyersanyagként várja a rímbe-szedést, és ígérem, ezután akárcsak hatalmas kivételezetteimet, Albert Samain-t, Georges Rodenbachot - a francia Szulamit verseit is hozni fogom az Aranylantnak.