Mindegyiküket ismerem valahonnan régről,
mindenkit láttam már valahol EGY helyen,
hol magam is jártamban megálltam valamikor,
s találkoztunk ismeretlenül is egy azon égbolt,
ugyanolyan csillagrendszerek, ködök  alatt,
amit nem ők választottak, hanem őket választotta
EGY akaratos szél, hogy sodorja őket ágról-ágra
ez a huzatos élet, mint hajóroncsot a tengeren
az öntörvényű, szabad áramlatok  AMA KIKÖTŐ felé…

Itt vannak újra megint, akik el sem mentek,
konok léptekkel zörögnek szatyraikkal a buszon
hajnalonta, az örök sörös doboz gyűjtögetők,
elszánt nyugdíjasok, reménytelen középkorúak,
rettentő erővel, rendíthetetlenül, ugyanúgy,
mint évtizedek óta mindig, s nekivágnak a hajnalnak,
haza sem mennek, tán nincs is hova, hisz a háza
nem otthona egyiknek sem, olyanok ők, mint a Janika
nálunk,- felnőtt forma kisgyerek-, aki hajnali ötkor
már a sarkon ül a kerítésen, előtte a fának döntve ócska biciklije,
rajta csere-sörösüveg, olcsó italok, hulladék szeszek;
valamikor régen, amikor még élt az anyja, sokfelé hívták
kertet ásni, fát vágni, mikor mi akadt, szorgalmas volt,
jó melós, még anyámnak is dolgozott, de azután,
amikor az anyja elment, szétesett minden körülötte,
idegenek mindenét elhordták, eladták, hajléktalan lett,
s már nemigen hívják, de mindig úton van, mint a sokarcú 
józan részegek, s közben zúg a nyári hajnal:
„Zöld szeretlek, zöld imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.”

Hányan, de hányan járják velem s a kutyámmal együtt,
gyalogszerrel, kerékpárral mindig az utcákat, ápoltan,
vagy örök- mocskosan, mint a testvérszerelem-gyerek
Endre, akinek ősz-haja szakálla alól lassan elvánszorog
a teste, s akiket még szanaszéjjel hord ez a zöldülő szél;
így járunk már több ezer éve, mi nehézsorsúak az ég alatt,
amíg közömbös gépein száguldozik körülöttünk a közönyösnek
tűnő tömeg jobbra-balra, ismeretlen célokon lógva,
gyereket iskolába, táborba  hordva, dolga után loholva
és soha utol nem érve, vonszolja-tolja ez az életforma,
lábán jószerivel már mozdulni se tudna, s csak a földet
hordja lassan rá ez az időzóna, s közben örök körök útja
kanyarog a hegyre fel, mennek csak mennek szünetlen
búcsúztatók közepette, míg tarka szünetekkel olvad el a nyár;

s közben küzdök a következő százra készülő makacs öreggel,
s várom az eljövendő pillanatot, amelyben talán magamra is
jut még e pergő időből, s kellő szabadságú társsal járhatok rendelt
vérteződöm gutaütés ellen, s a váltakozó felhőzetben felettem
zörögnek az ágak, s belőlük titkon üzen egy októberi nyár:
"Zöld szeretlek, zöld imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.”

2023-07-29