Lélekben ifjan, velünk, helyben
itt maradottakkal tova gördül a csönd,
papírlap határokat átlépve lankadatlan,
terveinket már nem szőjük napjaink szövetébe,
mert belehasít a lapuló rend csiganyála.
Úton-útfélen, kézen-közön, jobbra-balra,
sebbel-lobbal, írmag a bajra, keresztül-kasul,
dúlva-fúlva, ahogy lesz, úgy akarja,
s jönnek-mennek minden évek,
időnk már csak legyinteni képes.
Dőlő fába szoruló féreg a kéreg alatt,
habzó lapok, zizegő szalma évek,
s benne nem hallgat az ének,
nem halványul el a rend reménye,
s társaink sem, hisz közöttük élek,
egymásért, velük és általuk lesz igaz,
minden közös rezdület, ahogyan
a naptárlapokon tovavonulnak
az évközi csöndek árnyai.
Mindig van mit megáldani.
2025-01-04
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
