A zsenge ágból nyílvesszőt hegyeztél,
és hátba lőttél szörnyű-aljas módon,
s mert többre vágysz az áldott, szép szerepnél,
már szótlan tűröm, most megint csalódom.
Hideg közöny, gyűlölködő tekintet;
mondhatsz akármit, soknál több a vétked,
öntelt mosollyal zsebre gyűrve minket,
utolsó lapjaink is összetépted.
Terved megéled, markolod világod.
Titkolhatod, de nincs se szív, se jellem;
ajtót mutatsz, a lényeget kivágod,
és részletekkel jössz az érvek ellen.
Nem volt ez mindig így, hittem, becsaptál.
Adtam, mert úgy jó, érte, értünk, érted.
Most szomjazom, s te ott őrködsz a csapnál,
s hogy mit szeretnék, még csak meg se kérded.
Mit állítottam, félre ferdítetted,
mi már mögöttem, eljön egyszer hozzád.
S mert téged tükröz mind megannyi tetted,
az egyik éned akkor fegyvert fog rád.
S ha majd belátod, nem voltál hibátlan,
de még se lesz megbánás, könnyek, semmi,
kísértsen az, míg szívemet kínáltam,
te mennyi mindent tudtál tönkre tenni.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
