Az öreg házhoz tartozó, egykor más napokat látott kis kert, melynek fáit és bokrait még apám ültette, máig örök érvényű, egy és oszthatatlan. Hiába dőlt ki, és halt tűzhalált a tavaly nyári forróságban a fenyők többsége, a kerítés mellett magasodó kanyargós törzsű japán testvérük kivételével, akkor is egy és oszthatatlan, az örök természetnek alárendelt élet törvényei szerint élő, s évről évre gazdagabban újjászülető szívvel lüktető kert, angyal vigyázta bölcsője a csöndnek. Fagyal, fű, pitypang, árvacsalán, vadsóska, rózsa és szőlő ölelésében pirosló tulipánok, kéklő ibolyák, krókuszok, fehérlő liliomok, gyöngyvirágok, jácintok s a gugoló tuja ölelésében levelet bontó, metszetlen öreg szőlőtőkék mind az élet folytonosságát hirdetik. Akár csak a legszebb parazita, a lila virágfürtökben pompázó, minden irányba terjeszkedő, szintén apa ültette lila- akác, és a világcsoda, az öreg árpa-körte fa, amelyet még a nagyapám ültetett, korelnöke e csönd ligetnek. Vele egykorú, még kézzel betonozott, járda osztja jelképesen kétfelé, repedésein is átüt a fű, de már nem takarja el jótékony puha tűlevél takaró. Itt feloldódik az öreg lélek emlékező magánya, amikor napkezű szél simítja benne arcomat. Itt éltünk a szüleimmel, s itt ápolta a beteg fenyőket a Babám. Itt nevettünk egymást locsolva slaggal a túlhevült nyarak délutánjain, s földjében pihennek egykor volt társaink, cicák, s kutyák, s benne az egyetlen jelölt nyughely, Vacikáé, az öreg kutyámé, aki tizenkét évig volt a társam, társunk a Julcsival, jóban-rosszban. Az angyalok kertje, amely addig él, amíg itt vagyunk, s a magunk módján óvjuk, vigyázzuk. Mert már nem tulajdonosai, „csupán” haszonélvezői vagyunk az öreg hajléknak, amely majd eltűnik, ha mi is elmegyünk szétnézni a túlsó partra…