A
búcsúztató után az összegyűlt család egy része hazaindult Szabolcsba, de Ilonka
néni, Ildi nagymamája még itt maradt, hogy átsegítse őket ezen a nehéz
időszakon. Az utolsó nagyasszonyok egyike volt, akinek feltétlen tekintélye
előtt a család minden tagja meghajolt. Mosolygós szeretettel, eredeti humorral
megáldva, mély bölcsességgel irányította még mindig a családját, felnőtt fiait,
unokáit, dédunokáit. Amíg Isaszegen volt, a nagycsalád helyi része szinte
kézről kézre adta a Mamát, valósággal versengtek érte, hogy náluk legyen egy
darabig. Értelemszerűen az Ildinél időzött legtovább, s így én is
megismerhettem őt, a sokat megélt, de még mindig életigenlő, ősz matrónát, akit
azonnal a szívembe zártam, s úgy tekintettem rá, mint apai nagymamámra, akire emlékeztetett.
Az érzés kölcsönös volt, bár később megmondta nekem, hogy nem vagyok része
családnak, de tőle ezt is el tudtam fogadni, mert éreztem felém irányuló
szeretetét. Amikor később ő is elindult arra a hosszú útra, megsirattam, mint
soha senkit azelőtt…
Ildi
ekkortájt fedezte fel újra, hogy mekkora családja van, felvette a rég elejtett
fonalat, s egyre intenzívebben ápolta az eddig némileg elhanyagolt
kapcsolatokat. Egyik rokonlátogatás követte a másikat, amikor csak mód és
lehetőség adódott rá. Az isaszegi útjain elkísértem, megismerve a család itteni
részét, de Szabolcsba csak Anna kísérhette el. A vasárnapi istentiszteleteken
is mindig ott voltunk, alkalom ki nem maradt. Árpád örömmel nyugtázta ezt a
változást. Felértékelődtek a közösségi kapcsolatok, úgy tűnt, hogy ismét
kezdenek a helyükre kerülni a dolgok.
Azért,
hogy több időt tudjunk együtt tölteni, átkértem magam délutános műszakra a
cégnél, s így végre nem kellett éjszakáznom, s otthon lehettem. Mondjuk ez sem
volt tökéletes megoldás, mert a nyomda messze, a főváros közigazgatási
határánál volt egy ipartelepen. A délutános műszak délben kezdődött, s több
mint három órát kellett utaznom, hogy beérjek időben. Ez napi hatórás utazás
volt oda-vissza, így tulajdonképpen csak aludni jártam haza. Reggel legkésőbb
fél kilenckor el kellett indulnom, hogy beérjek időben, s este 11 óra után
értem csak haza. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy elaludtam, s késve értem
be. Egy idő után a munkahelyemen már nem nézték el, hogy hetente öt napból
kétszer késve érek be, s kölcsönös megegyezéssel megszüntették a
munkaviszonyomat. Nem tiltakoztam, mert igazuk volt. Szerencsére nem maradtam
sokáig munka nélkül, mert egy ismerősöm jóvoltából a csepeli Oláh-nyomdába
kerültem gépkezelőnek. Az üzem az egykori Csepel-művek területén helyezkedett
el, két telephellyel rendelkező, korszerű magánvállalkozás volt, családias
hangulattal és remek kollektívával. Nagyon szerettem itt dolgozni, s a mai
napig szívesen emlékszem az itt eltöltött évekre, a kollégákra, barátokra. Különös
tekintettel néhai Békési Árpi bátyámra, és Révész Gabira, aki még remélhetőleg
itt van közöttünk. A velük való találkozás
szintén meghatározó jelentőségű volt a számomra.
A
2006-os esztendő lassan a végéhez közeledett. Jó anyám egészségi állapota
rosszabbodott, egyre többet betegeskedett, már nem nagyon ment sehová, s nem is
igen főzött magának, mint azelőtt, inkább úgy hozatta az ebédet az iskola
konyhájáról. Amikor csak lehetett hazajöttem hozzá, meglátogattam. Mindig örült
nekem, de a szemében láttam a magány fájdalmát, s a néma szemrehányást, hogy
egyedül hagytam. Megcsendesedett, s mintha rázuhant volna eddigi életének
minden fáradalma. De én akkor még vak voltam, és önző módon csak magamra
figyeltem, s reménylett új családom körül forogtak a gondolataim. Nem vettem
észre a jeleket, a búcsúzás lassú mozdulatait, amikor megölelt…
Így
fordult az esztendő, immár 2007-et írtunk, s magához képest gyorsan eltelt a
január, rendben mentek a dolgaink Ildivel, s a munkahelyemen sem voltak komoly
problémák. Úgy tűnt ismét, hogy körvonalazódik valamiféle normálisabb állapot
az életemben. Február elején, emlékszem egy keddi napon, szokásomhoz híven
meglátogattam jó anyámat a délelőtt folyamán. Ahogyan közeledtem a házhoz,
feltűnt, hogy anya szobájának ablakán még félig le van engedve a redőny, nincs
felhúzva, mint máskor, s a kapu is be volt zárva. Rosszat sejtettem. Kulcsaim,
mint mindig, most is nálam voltak. Kinyitottam a kaput, s beléptem az udvarra,
ahol Géza farkaskutyánk aggódó szemmel fogadott, s tanácstalanul nézte a
bejárati ajtót. Lenyomtam a kilincset. Ez is zárva volt. Kinyitottam, s mellbe
vágott a csönd. A cserépkályha előtt térdelve találtam rá anyámra, jobb kezével
a csempének támaszkodott, balkezével a kályhaajtót fogta görcsösen, s már nem
volt velünk…
Átrohantam
a szomszédba a háziorvosunkhoz, aki azonnal átjött és megállapította azt, amit
sejtettem, és azt is, hogy alig egy, vagy két órával ezelőtt ment el, valószínűleg
tüdőembóliában. Mielőtt közös erővel, feltettük volna az ágyra szólt nekem,
hogy készüljek fel, mert nem lesz túl szép látvány. Nem lett igaza. Még ki
tudtuk nyújtani görcsbe rándult végtagjait, s lefogtam a szemét, amelyben riadt
döbbenet tükröződött. Nem volt időm felocsúdni sem, intézkedni kellett. A
doktor elrendezte a szükséges papírokat és kihívta a temetkezési vállalat
embereit, akik elvitték anyát. Szerdán és csütörtökön elintéztem minden
ilyenkor szokásos hivatalos ügyet, s telefonon értesítettem a családtagokat.
Péntek reggel megérkezett a család Somogyból, s ideértek a barátaim Zsolti és
Krisztián is Pestről, s délután kettőkor elbúcsúztattuk jó anyámat a hegyen.
Ildi egy „halaszthatatlan” iskolai program miatt nem vett részt a szertartáson,
s ez nagyon fájt…
Ma
már tudom, hogy ez a távolmaradás intő jel volt a számomra. A személyes
veszteségeink nem kovácsoltak jobban össze bennünket, ahogyan az várható lett
volna, inkább lassan, de biztosan elválasztottak minket. Arra figyelmeztetett, hogy az igazán fontos,
lényegi kérdésekben továbbra is csak magamra és a barátaimra számíthatok. Kapcsolatunk, akkor és ott, halálos sebet
kapott, de agóniája még évekig tartott. Ildi utána nagyon igyekezett
jóvátenni a dolgot, mindent elkövetett, amit csak tudott, még a nagymamája is
kiállt mellettem, de ez a történteken nem változtatott semmit. Hogy akkor nem
szakítottunk, amint az logikus, érthető és férfias lett volna, alapvetően
rajtam múlott. Féltem, hogy magam maradok, s nem lesz még egy olyan nő az életemben,
akivel ilyen jó testi és lelki kapcsolatot tudok kialakítani. Az asztaltól
könnyebb volt elválni, az ágytól már nehezebb, de egy idő múlva
megtapasztalhattuk azt is, hogy „az ágy közös, a párna nem”.
Szakaszhatárok
között mozog az életünk, a föld, s a végtelen ég között kavarog az idő
körülöttünk, ahogyan a szél, amelyről nem tudod honnan indult, s merre tart. A
mi életünk is megint fordult egyet. Jó anyám elment egy másik dimenzióba, s
most éreztem meg igazából, hogy mit is jelentett nekem: csöndes, de biztos
hátteret, otthont, ahová megtérhetek, ahol ismernek és szeretnek, ahol önmagam
lehetek, és szabad. Ahogyan fentebb írtam az Ildi mindent elkövetett, hogy
helyrehozza a dolgokat, s mindent megtett, hogy elfeledtesse velem azt, ami
nehezen feledhető. Még ebben az évben elmentünk a Gyömrői kutyamenhelyre, s találkoztam Vackorral, az árva
tacskó-terrier keverék kölyökkutyával, aki három hónapos korában választott ki magának, s lett tizenkét
évig hűséges társam. Akkor is kitartott mellettem, amikor senki más, szeretete,
s hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Ildi már régen nem volt velem, s emberek
jöttek-mentek, laktak ideig-óráig albérlőként a megürült a házban, de Vacika
maradt, s várt mindig türelmesen, amikor megjöttem. Lelkes lény, töretlen bizalommal
és szeretettel, s ez a szeretet áthidalta azt az időt, amíg az az asszony
megérkezett, aki a jobbik részünk, s igazi társunk lett ezen a vándorúton.
Vackor érkezése volt az egyik legfontosabb, legjobb dolog, ami akkoriban
történt velem. Híd volt az életemben, jó vezető két szakaszhatár között,
ahogyan most Jenő is az, hűséges társunk, s igaz a mondás, ha kutyád van nem
vagy egyedül.
Ennek
az esztendőnek a másik fontos mozzanata volt a VII. Regejáró Misztrál
Fesztivál, Nagymaroson, ahol abban az évben fellépett a Túlpart együttes is. Mi
tulajdonképpen ezért is mentünk le az Ildiékkel. Az ottani vásári forgatagban
valahogy elkeveredtem tőlük, s egyszer csak egy hosszú kecskelábú asztal előtt
találtam magam, ahol szőttesek, bőrdíszműves holmik mellett néhány könyv is
gazdára, olvasóra várt. Mivel a szőttesek kétségkívül szép világa nem hozott
lázba, inkább a köteteket nézegettem, lapozgattam, bele-beleolvasva némelyikbe.
Merengésemből egy kedves női hang riasztott fel: „Csak olvas, vagy írni is
szokott?” Korombéli, barnahajú, mosolygós hölgy nézett rám várakozó, kérdő
tekintettel. „ Is-is.” Hebegtem meglepetten. „Akkor jó helyen jár. A férjem
most indítja útjára a Börzsönyi Helikon c. irodalmi és művészeti e-magazint, és
alkotótársakat keres hozzá. Itt a névjegye,
ha van kedve, hívja fel és beszéljék meg a dolgot.” Így találkoztam közvetve Karaffa Gyula barátommal, s közvetlenül Éva
asszonnyal, a feleségével, aki árulta, a maguk alkotta csodálatos portékákat.
Megköszöntem a szíves invitálást és eltettem a névjegykártyát. S hogy ne menjek
el üres kézzel, Éva asszony megajándékozott férjének frissen megjelent,
Pipafüst c. verseskötetével, ami mind a mai napig becses darabja a
könyvtáramnak. Elköszöntem Évikétől, s hamarosan belebotlottam Ildiékbe, akik
akkor keveredtek elő valahonnan. Nem említettem nekik ezt a beszélgetést.
Hazaérve a legelső dolgom volt, hogy felhívjam
Gyulát, aki nagy örömmel fogadta részvételi szándékomat. Megbeszéltük, amit
kellett és a megadott elektronikus címre hamarosan elküldtem bemutatkozó
írásaimat egy rövid életrajz kíséretében. Innen indult az a több mint tizenkét
évig tartó együttműködés a Börzsönyi Helikonnal, Gyula barátommal, aki hónapról
hónapra helyet és megjelenési lehetőséget adott az írásaimnak. Nagyon sokáig ez
volt az egyetlen fórum, ahol publikálhattam. Az külön ajándéka Sors Urának,
hogy ez a kezdetben irodalmi együttműködés, különleges, rendhagyó baráti
kapcsolattá is vált. Már csak azért is rendhagyó, mert személyesen csak négy
évvel ezelőtt találkoztunk, a második kötetem városi bemutatóján a Jókai Mór
Városi Könyvtárban. Előtte csak levélben, vagy telefonon beszéltünk egymással.
Megrendítő volt az a pillanat, amikor mi, egylelkűek
kezet nyújthattunk egymásnak, annyi év után. Volt miről beszélnünk, s
Gyulánknak igaza volt abban, hogy nekünk egy hét is kevés volna arra, hogy
közös dolgainkról eszmét cseréljünk. Gyorsan repült az idő, Éva asszonynak és
Gyula barátomnak haza kellett indulniuk Nagyorosziba, ahol élnek és dolgoznak,
s ahol várja őket népes családjuk, öt lánygyerek és a szépszámú unokák. Sajnos
a Börzsönyi Helikon ma már nem létezik, de minden régebbi száma elérhető az
interneten. Érdemes elolvasni minden sorát ma is, s nem csak azért, mert mi is
szereplői vagyunk, hanem azért is, mert benne van egy szelete a múltnak, s a
helynek, hazának ahol élünk, s annak az áldozatos, önzetlen munkának is,
amelyet Éva asszony, s Gyula végzett az elmúlt évtizedekben.
Ezeknek
az éveknek a történetéhez még néhány munkahelyváltás is hozzátartozik. 2009-ben
eljöttem a csepeli Oláh-nyomdából rosszkor és rosszidőben, év végén
decemberben, amikor nem szabad váltani. Én mégis megtettem, a magasabb fizetés
reményében igazoltam át, a szintén csepeli Zrínyi nyomdába, fájó szívvel intve
búcsút kiváló kollégáimnak az Oláh-nyomdában, ahol szerettek és jól éreztem
magam. Szakmai szempontból a Zrínyi volt számomra a dolgok széle, géptermi
lerakóként, tizenkét órában nappal, utána öt nap szabad, majd éjszaka
tizenkettő. Rabszolgamunka volt egy 30000pld/óra sebességgel pörgő gép végében
állni, s raklapra pakolni az olykor milliós példányszámban áradó reklámújságok
tömegét. Elvileg ez is elég lett volna, de termékváltáskor, a mi dolgunk volt a
gép takarítása, s a papírműves kolléga munkájának segítése is, amikor új
tekercset kellett befűzni a kétszintes monstrumba. Annyival nem kerestem többet
ott, hogy ezt az idők végezetéig csináljam, de erre szerencsére nem is került
sor. Akkoriban gyűrűzött be az éppen aktuális gazdasági válság, s
létszámleépítésre került sor a cégnél. Mivel próbaidős voltam, első körben
nekem szűnt meg a munkaviszonyom, s azután még néhány régebbi kollégának is.
Teljes gépszemélyzetek lettek akkor elbocsájtva.
2010
januárját írtuk. Három hónapig
munkanélküli segélyen tengettem a napjaim, s beeső alkalmi munkákból egészítettem
ki a jövedelmem. Hála Istennek ez az állapot nem tartott sokáig, mert találkoztam egy régi ismerősömmel, T.
Józsival, akinek a jóvoltából munkába állhattam ismét, Gödöllőn. Egy
műanyagipari cég, karbantartó- kőműves-mindenes brigádjának lettem oszlopos
tagja az elkövetkezendő két és fél évben. Olyan férfiakkal dolgoztam együtt,
akiktől megtanulhattam a helytállást minden körülmények között, s akik nem
levelező tagozaton járták ki az élet iskoláját. Amit a gyakorlati munkáról, a
targoncavezetésről, a problémák alternatív megoldásáról tudok, azt mind tőlük
tanultam. 2012. október elején a főnök közölte, hogy több munkát nem tud
biztosítani a számunkra, s elválnak útjaink. Megköszönte az eddigi munkánkat, s
bár még csak hónap kezdetén jártunk, korrekt módon, a teljes havi bérünket
kifizette. Elbúcsúztunk egymástól, ismét lezárult egy szakasz, mindenki ment
tovább a maga útján.
Ezután
egy hónapig kaptam a Hivataltól az aktívkorúak ellátását, kemény 22.800
forintot, ami az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz kevés. Akkoriban élte
virágkorát a közmunka intézménye, kötelező jelleggel az aktív korú
ellátottakra. November elején jött egy levél az önkormányzattól, hogy jelenjünk
meg a hivatalban közmunka eligazításon. Így kerültünk közmunkaviszonyba a
Pilisi Parkerdő Gazdasággal. Feladatunk a cég által haszonbérletbe vett
Gödöllői Arborétum útjainak, nyiladékainak megtisztítása, s egyéb takarítási,
karbantartási munkák elvégzése volt. Szerződésünk határozott időre, 2012.
december 31-ig szólt. Nem állítom, hogy felhőtlen öröm töltött el, amikor a
korosztályos, nehézsorsú kollégákkal, főleg romákkal sodort össze az idők
szele. Nem volt mit tenni, meg kellett barátkoznom ezzel a kényszerű
helyzettel, ami ellen semmit sem tehettem. Azonban nem kellett hosszú időnek
eltelnie ahhoz, hogy felismerjük, sorstársak vagyunk, s ha összetartunk,
hatékonyabban dolgozhatunk, s könnyebben vészelhetjük át ezt az időszakot.
Barátságukba fogadtak, s megosztottuk mindenünket, amink csak volt. Nekem
sokszor csak egy darab kenyerem volt, de nem számított, ugyanúgy betettem a
közösbe, mint a többiek, senki nem tette soha ezt szóvá. Egyformán jutott
mindenből mindenkinek. Nekem is. Két hétig ők etettek, segítettek fát szerezni,
amit egy öreg katonai málhazsákban hordtam haza nap, mint nap, hogy begyújthassak
itthon az öreg cserépkályhámba. Rengeteget tanultam emberségről,
összetartásról, tisztességről tőlük. Ekkoriban adták azt a becenevet, - barna
csíkos pulóverem okán,- amelyen mind a mai napig szólítanak, ha a környékükön
járok. Így lettem kalóz.
Egy
alkalommal, amikor dolgoztunk az erdőn, megszólalt a telefonom. Gyülekezetünk
egyik tagja, Sz. Joli hívott, hogy el kellene menni, segíteni egy asszonynak
fát vágni, aki nehéz helyzetben, egyedül van. Csodálkoztam egy cseppet, hogy
pont nekem, akinek van éppen elég baja, de igent mondtam neki. Akkor még nem
tudtam, nem is sejtettem, hogy olyan fordulóponthoz, találkozáshoz közeledik az életem, amely nélkül ma senki, és semmi
nem lennék, talán már nem is élnék…
|