Nézd, hogy elfáradt az esti Napkorong,
és már várja az éjjeli nyugalom;
aztán mély álmából kelve szirmot bont
a felhők szélén egy hűvös hajnalon.
Te is elmész egyszer, vakhited megdől;
véred lüktet az eredben s megérted,
az ostoba fegyver ütötte sebből
lassan szivárog a múlandó élet.
Te is elfáradsz, nem tehetsz ellene,
de addig is élvezd a nyári mezőt,
s jusson eszedbe a parázs melege,
mi otthon fogad a kandalló előtt.
     Kegyetlen Úr a Mars, a Vörös Halál…
     Ám az élet mindig a nyomában jár.