Az ünnepére várt az égi gombolyag,

s kibomladozva száll megannyi gondolat,

ahány pehely csak ér a föld színére le,

ahol lepelbe bújt a táj fehér öle.

A szemredő mögött a fény kanári már,

s a ketrecébe szőtt  ezüst-arany sugár

reményt dalolva hív, s a lélek is vele

reményt remélve rí: megáldja Istene.

Hisz barna lösz fölött a sárga búza kélt,

a sárga búza közt a kék virág mesélt,

a szív is egy piros pipacsba költözött,

mi ringatózva nőtt a búzatábla közt.

Mi búzatábla volt a szép hazánk szeme,

Arany ha szólna most: az ünnepelt tereh,

Mi búza közt mesélt a jó magyar szava,

Igaz szavában állt igaz magyar haza.

Mi romba dőlt minap, s a barna föld alatt

ma nincs temetve más, csak átkos áldozat.

Kifosztva fekszik ott az apja és fia,

Sötétbe zárt halott - fölös litánia.

A csend fehér. Szavak szikéje oltalom?

Mi tőle hull, e vér - megannyi fájdalom,

ahány pehely csak ér a föld színére le,
ahol lepelbe bújt hazánk fehér szíve.