Szürke est baktat szembe a csenddel:
mint megtiport, vérző állat,
csillag fészkel álmos pilláidon, -
januári és hideg a budai vasárnap.
A hegy felett lobog a szél,
akár a dagadni vágyó, tépett vitorla,
elfeledett, ódon dalokat mesél,
míg éj-gyermekét az est kihordja.
Rongyos levelek görbe széle
metsz valószínűtlenül torz ábrákat
az ónszínű, megfáradt égre,-
…csak az a sor jutna még eszembe,
melyben leírtam: elfújt bánatomért
mit adhatok én neked cserébe…?!
Ha meghalok és koporsóm teteje
lezárva, - nyűgeim elhajítom és
fütyülni fogok a világra;
de addig minden éjjel feléd nyúlok
a sziklasötét éjszakából,
és csakis akkor engedlek el, ha
már a hajnal barna szemeidben lángol...
…addig kényes homlokod simítja a szám,
(puha fehérség hull a konok égből)
- nézd, égig nyújtóznak a bölcs fák
sötét szemöldöködnek vonalán.