Bólogat a szél a kupolákon,
vízcseppet penget a part nagy vonója.
Az égről a kék vöröslő lángon
bódulni tér, páratlan nyugovóra.

Hangol a kar, majd néma reményben
földcsendbe veti dallamának magvát.
Vízfodron terül hajtása az éjben,
távolból lopva hangszeréhez hangját.

Fehér folton, hamuszín éteren át
díszíti a sötét vaskos derekát:
drágakő fogság áttetsző gyantában.

Hull majd könnye nesztelen magában,
didereg, és felázik egy szerenád
ábrándja a hatalmas sodrásban.