Csak ülök, a konok homály
hontalan csendje átölel...
A megírt mondatok lassan elcsitulnak,
apró darabokra hullnak,
míg az óraütések szoros kévékbe kötik az időt,
s mértékes verslábakon a nyugalom
perceit számlázzák, az eljövőt...

De jó így hátradőlni...
Tarkómra kulcsolt két kezem között
koponyám lüktet, a gondok
zsinegét kibontom, koloncom,
a tegnap, még belelóg valahogy a képbe,
de már elengedett - végre,
csak az ernyedt félhomály
matat a tarkómra tapasztott kézre
simuló néhány ezüst szál között,
örülök, mert a csend és béke
újra lelkembe költözött,
s az ünnepi zsibongás
szeszekkel öntözött csömöre után
lustán elernyedhetek...

Az asztag, melyen éveim kévéi dagadnak,
beleszürkül lassan a tejes ködökbe
mártott bársonyos alkonyi homályba,
 - de  csend van újra -
és ki bánja...

Vetés 2007 01 07