Hadd meséljem el, hogy így estefelé,
végigdőlve a széles franciaágyon,
látni vélem, ahogy a januári
esthomály lecsordul kinn a fákon,
míg én szünetszakadatlan Rád gondolok, -
kezemben könyv,
és a Néva parti Kleopátra kötetét lapozom.
Várom az áprilist, ki évről évre elvetéli a hideget:
óceánkék perceket, és derengést hoz nekem,
melyeket neked adok és csak veled osztok meg...
Ma még lágy a ború és a fal mellett eloson,
...emlékszel?
tizenöt ezüstgyűrű csillan fölöttünk a polcokon,
az éjjeliszekrény még őrzi karórád ketyegését,
és hallom hangod a sötétben: beszélj még...
...a sok kedves tárgy mellett
áll egy csaknem új fénykép:
kockás ing, derűs arc, - ez most volt, nemrég...

Tatár szépségű Anna,
neked mindent elmondhatok:
te, aki az örök nő fájdalmával a pétervári
Kóbor Kutya kabaréban
Boriszt is meghódítod, és Modival Párizsban
épp a pertut iszod, - értened kell, ha egy
magamfajta asszony "tétlenül, álomban élve",
vak mindenre és egy a szenvedélye,
csak egyet lát:
"olthatatlan fényjelet virágvasárnap,
éppen három éve."
Valahogy így írnám Neked, ahogy Anna tette:
de az én szavaim zörgők, és sötétkékek:
nem tudok szebben írni, nem tudom úgy lefesteni
mint Te, könnyedén, "pour cause de toi
j'étais le malade n'a pas de fievre et sombre,
parce que ne pouvais que seul, moi-meme te donne..." - 
hiszen nem ismerem a szó szebbik arcát,
hiába érzem,
miképp kellene fűzni annak finom láncát.
[...]
Anna, és a Költő, aki erre képes,
helyettem teszitek mindazt,
amit az én tollam már nem bír,
és nem hivatott
álomtalan, bús éjjel
egy szép versben megírni,
bár a sor hív,
de kevés a hit...- és engem visz a kényszer.