Didergő álom és a város:
a sápadt, holt estén
egy bágyadt, rest fény
lágy könnyével mindent átmos
s bíbor, mély sötéttel
összevérez a máló éter,
mely hideg és sáros,
de árnya oly finom,
hogy a lámpák kába
fénye, mint bús báli lampion,
belenémul a lassú éjszakába.

Zúgó köd és áhítat:
csupa harang és szent titok,
lezárt ajtók, miket felnyitok,
s az ezüst fény puhán átitat,
halk daluk kiárad
és a messze szálló bánat
a csillagokból sző lágy hidat,
felettük az égi, ábrándos opál
a csend erdejében
víg csókot dobál,
mit örökre elnyel távoli, hűs ében.