Ajtaján sokszor kopogtattunk.

Odabent a magas mennyezet
és a szürke falak 
dohányszagtól barnultak.

Törékeny alakja majd elveszett
a hatalmas bútorok között,
keményfájú karosszéke 
tartotta gerincét, ha rabjaként 
sok emlékkel is küszködött.

"Nem nyújtanak az évek
elég biztos menedéket..."
sóhajtotta 
egy vasárnapi ebéd mellett.
Koccant kanala - letette,
és hangját emelve
felénk nézett:

"Tudjátok-e
melyik szó több
csak egy hanggal annál,
amely temetné azt
nyelvtelen haranggal,
jeltelen sírba?"

Zavart mosoly lehetett válaszunk.

"Párosuk olyan,
mint a hajlított drótszál két vége,
egymás közelébe hiába hajolnak,
marad köztük egy csöppnyi hang, 
egy végtelen kis semmi,
míg egy kéz össze nem tekeri,
hogy a kezdet a vég legyen."

És az asztalon hagyott
gemkapoccsal mintát hajlítgatott.

"Látjátok?
Nem lesz kör, amit mutatok,
csak egy kemény, kötésre való hurok.
Jó ez
lábát ragadni a vadnak, kezét a népnek,
torkát fogni fél nemzedéknek...

Az igazból csak elvenni lehet,
a gazsággal az hurokká tekereg."

Majd búcsúztunk, az utcán vártuk,
hogy integet –  el nem rendített
az őszi széllel tekergő hideg.

Indultunk. 
De máig sem értünk olyan távol,
hogy ne lássuk többé,
gyertya fénylik október végén
az ablakából.

...és vele fénylik az már örökké.