Novembervégi, csúf, koldus-este van,
sűrű, ragadós pára virraszt az éjben,
lelkem csapzott, fáj, és tán’ rokontalan.
Most is ezer gondolat marasztal ébren.
Az ősz, a perc mélyülő magányt kavargat;
esik -, elhal a fény, felfeslik minden varrat,
- …a hajnal csípős és mind’ harapósabb.
Megkínoz és egyre sötétül minden hónap.
A hegyen két házőrző eb ugat rekedten,
alattuk zörög a rothadó, rég-sárgult avar;
komor, márgaszín ég boltosul felettem:
halott az éj. A kertekből illat dől, fanyar.
A Föld másik felén most gyönyörű nyár van:
lobban a sosem látott fák színes kincse, éke -
(itt ősz vége van, a köd áthatolhatatlan)
…vajon kijár nekem egy csepp különbéke…?
Álmokat és meséket költök, én a balga,
s olykor azt hiszem, van hozzá jogom.
…de tévedek, szavam csak halvány vonalka:
pici égszínkék - egy fázós, hitvány alkonyon.
[…]
Olyan messze vagy, s hiába kiáltok,
kéréseimből semmi sem teljesül…
Elfutnak mellettem évmilliárdok,
s ami hátravan – elhordom egyedül.
(Francis Hamel festménye)
Budapest, 2010. november 25. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
