Csend ölelte az estet,

fáradt és messzi volt a táj,

és szürke, vak szemében

mintegy furcsa égi báj:

lomha, ólom köd reszket.

Én is arra mentem éppen

s békét kerestem egy régi dalban,

mely borús volt, mint a távol;

s valami megérintett...abbahagytam.

Valami apró, tünde fátyol

valami lila, mely összemázol,

és testem

összerezzen

a furcsa, foltos esten.

Dalos, mély álmot szőttem,

apró, balzsamképet

festettem a ködben,

majd halkan

a kéklő égi zajban

valami egyre jobban

bús, fakó ernyőm veri,

gyengén, csak lágyan,

mint suttogó vágyam,

mely elmém öleli.

Millió csepp,

millió kusza tündeálom,

melyben kitalálom,

hogy a világot miként kéne

lefesteni a csodavásznon;

melyben a szeretet oly sokféle,

mint a hamvas gyümölcs íze;

melyben egy tiszta árny holt,

fagyos csókja

mesés szelet varázsolt,

és melyben egy bús virág

sötét, komor szirmát bontja.

De engem áthat

a földi bánat,

hogy egy esőcseppben,

egy apró világ tükrén

mily zenét fest a fény...

Édesen ragyog felém.

Miért kell visszazuhanni?

Mért kell, hogy a ködben

a pillanat, mint fürge árnyék

balgán messze röppen?

Miért kell, hogy a cseppben

az unott valót éljem?

Én mélán, fátyolszínben

lefestem.

De nem az utcakövet,

nem az álmos, lassú várost, -

egy mesét, mely csupa álomszövet,

az esőt, mely zengve átmos,

a cseppet, mely lila táncvirág,

mely nélkül szürke a világ,

mint bomló levél nélkül az ág.