…egy félig-gondolt vers a Margit körúton:
eső zuhog - sík tükör a macskakő s a beton,
megöl a tél, az utca mély hallgatást ver vissza,
hiába keresem, nincs már papírmasé kulissza;
számadással kell most lennem - éltem s tán’ hiába,
elemészt a foszló napok hiánya, gyásza, s láza,
már ködtől, dértől férges a hajnal, ablakom belengi,
csontjaimban érzem, elveszejt, de nem érti senki;
vajon meddig élhetek e mélymagányba zártan,
ha itt vagy, süt a nap - és minden oly’ hibátlan,
de mit feleljek, ha kérdez a hang a síri csendben?
Mondhatom-e, hogy itt a vég s minden más kietlen?
Egyszer majd ellobban a szó, mint ünnepi gyertya,
és nincsen rajtad kívül más, ki szívemet okosítja
- hogy hallgatni üdvös, az óhaj szárnyalni is restell -,
s a fortyogó kínnal lassan megtanul élni az ember...
Csosszan a láb, botlik a körút ócska, vizes kövén,
áll az élet, s én lebegek a világ tövises peremén,
…de örömöt forral az elme - abban egy vagy velem,
s azt, hogy majd találkozunk, naponta elképzelem:
él a hangod, a mosolyod - érzem, hallom értelmüket,
csak én vagyok olykor balga, meggyötört és süket.
Látok sarat, sírt, kopár fákat, s lombtalan árnyukat,
de mire virrad, már nem tudom, merre lehet nyugat,
és hol kél a nap, hol csap föl nyelve a drága lángnak,
amikor int a tavasz, s melegen suttogja: „látlak…” -
hisz ismer jól, tudja, hogy vágyom dúdoló szavára,
ha április simít, nem bánom, minek, mennyi az ára:
csak legyen, csak jöjjön, győzedelmeskedjen a sötéten,
talán feléledek, ha friss, új fény robban az égen.
Hogy mondjam el? Félek, rossznak, hitványnak ítélsz.
Látom – arannyal - a fejfámra írva: Rest In Peace.