Nem tudom, hogyan jöttél hozzám…
Egyszerre itt voltál, mint egy régi ősz.
Mint fanyar fényű októberi lomb,
melyen a falusi este elidőz.

Nem kellettek hangok. Ki figyel rájuk?
Magával vitte arcomat a patak…
S te egyszerre csak velem lettél,
mint az éji nem látható vonalak.

Csendes vagy, mint repkény egy falon,
mint egy gitár, mi némultan boldog,
vagy mozdulat egy félig kész vásznon,
egy csónak, mit a suta szél eloldott.

Kezed a hold, vagy csak annak vonala,
mi költőt vonz, s áradó víz hajósát,
könnyű vállad alig-ívű, hullám s domb,
s arcod megszentelő valóság.

Ma mégis a szemed szeretem,
fényes zöld madár, mit nem vár fészek,
Már gyűlölöm, hogy ember vagyok,
és nélküled csak fakó igézet.