Aranylant

Nyitólap

Bejelentkezés

2022. december 6. kedd,
Miklós napja.

Kalendárium

Bejelentkezés

Beküldés

Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!

Keresés

Háttérzene

Kónya István lantművész

[háttérzene kikapcsolása]

Beállítás

Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.

Kovács Anikó

Nyughass, lélek!

                                         Az éjjel hazafelé mentem,
                                         éreztem, bársony nesz inog,
                                         a szellőzködő, lágy melegben
                                         tapsikolnak a jázminok.
                                                             (J.A.)

A júliusi nap épp’ süllyedőben és a homályban
kicsit még a barna kerítésnek döntöm a hátam;
itt Pasarét, ott túl a Svábhegy sötéten int felém,
s gondolatban most nincs más, csak te meg én.

Gyarló vagyok: az ember nem láthatja önmagát,
s a kép, mit elém sodor elmém, meglehet: fonák.
Hittelek. Tán’ ma is hiszlek utolsó menedéknek,
(most látom csak, a parkban tűzliliomok égnek)
…de ma csupa kétség vagyok, gyötrő, nagy titok:
mert hiába hittelek, talán mégis ostoba vagyok…

Pedig készültem a nagy, horvát hegyekbe veled,
vártam a szavaidat, jól eszembe véstem a neved:
ha indulunk, kiérünk a zsivaj nagy forgatagából,
s nekünk az erdők, lombok, Duna és fény világol.
Tőled tudom, miként kell a cipólevest kanalazni,
s hol a teknősök hűsölnek a palló alatt: arasznyi…
A nyirkosan hűs erdőkben madárberkenye pirul,
s azt is meg tudom mondani, hogy hívják latinul;
lásd, a nyár gyönyörű… És minden csupa ékszer:
mindig rá kell csodálkozni, mert sosincs elégszer.
Békesség forr a fákon, utak hasadnak, fény hevít,
szavakat gyűjtünk és fényesítjük azok gyöngyeit.
Így terveztük. De vajon mi lesz e gondolat sorsa?
Maradt-e elég erő, akarat, akár csak egy morzsa?
Ki mondja meg, miért lett borús most homlokod,
s mi lesz, ha az eget fölöttem meglobogtatod…?

Lassan már kusza, esti kóc száll a budai hegyekre,
indulok haza, de elmélázom, hol vagyok? Merre?
Érzem, „bársony nesz inog”, az idő új napot érlel.
Mondd, hogy érjem be fél szívvel, kurta töredékkel?