Fehéren gomolygó, nehézkes tenger,
- mintha sűrű tejfölben úszna a völgy -
néhol szigetként felbukkan egy tölgy,
bús ágaira fagyott a december.

[…]

A Viadukton végiggyalogolok,
kétoldalt korlát mutatja az utat,
a lámpák utolsót pislantanak
s eltűnnek mind a villanyoszlopok.

Halványsárga szemek közelítenek,
- az utak misztikus ragadozója?
Beleharap a ködbe, szerteszórja;
engem itt hagy és én tovább megyek.

Sírva fakad ez a kedvetlen reggel,
nyúlós könnyét arcomra szitálja,
hova tűnt az ősz ezerszín ruhája?
Mind kifakult az ónos szürkeséggel.

Eltűnt a Bakony is, csak sötétlő folt,
- mint egy távoli, tompa fenyegetés -
nem hívogat: üldöz, eltaszít, és
nem emlékszem, hogy tavasszal milyen volt.

[…]

Fehéren gomolygó, nehézkes tenger,
- mintha sűrű tejfölben úszna a völgy -
néhol szigetként felbukkan egy tölgy,
bús ágaira fagyott a december.

Ellepi a várost az ólmos pára,
fullasztóan nehéz a lélegzet.
Elemészt a köd, a szürke végzet;
és mi vánszorgunk a tavaszra várva.