Katedrálist építek a testemből,
az élet verőerébe markolok,
az Édenkert folyói hordoznak hátukon ma engem,
csend zsong körül, tán boldog is vagyok;
de látom, amint a fűszál-törékeny évek
tétova ujjaimtól mind elhajolnak
mint barokk fúga illan a fáradt nyár tova a szélben -
Istenem, miért is maradtam én itt utolsónak?
Katedrálist építek a testemből,
meztelenül állok a zuhogó fényfolyamban;
mától visszafelé számlálom a esztendőt,
eggyé válunk lassan az áldozatban... | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
