Véges szelek sodorják a végtelenben
e lélekre bújt jelmezt, a testemet.
Mélyen belül egy szellem ül, s ijedten
riad meg olykor a halódó út felett.
Köröttem felhőkben elúszó álmok,
s vágyakban fogant árnyak kísértenek.
Szárnyal a képzelet, a kötetlen látnok,
míg maradnom itt, a tudat kötözne meg.
Bennem szív az ésszel vív örök csatát,
és így vagy úgy, de dönt a lelkiismeret.
Megnyugvást hoz, vagy csak annak látszatát?
Van, hogy tudni a jelenben sem lehet.
Kopott ruhámra az idő gyűr ráncokat
a látszat mit sem ér: hamis ékszerek.
S mire megértek mindent, megannyi áldozat
után talán már én is egy másik én leszek. | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
