Bujkáltam és menekültem,
hazáig futottam;
mindenütt csak a pusztulás,
bármerre is jártam.
Borzalom és iszonyat várt
barátom házában.

Részeg szovjet katonákkal
volt tele a háza,
részeg volt a Durdukás is:
csak ivott a gyáva!
Tudtam én, milyen sors vár
szegény Julikára!

Úgy futottam onnan el én,
mint akit kergettek,
majd az utam az erdei
házunkhoz vezetett.
Füst fogadott, gyász és korom:
a szívem remegett.

Az nem igaz, hogy Anikó!
S Andriska sem lehet!
Ily iszonyú dolgot még az
ördög sem tehetett!
Biztosan csak hazamentek
túlélni a telet!

A kis házban odalent az
apósom fogadott:
szeme megtört és az ágyban
anyósom szipogott.
„Gyere, ülj le, ha már itt vagy…”
- A hátam borsózott.

„Minek jöttél vissza fiam…
jobb lett volna néked,
hogyha meghalsz a harcmezőn,
de marad a hited:
hogy boldogan él Anikó,
és kicsiny gyermeked.

Voltam ott fönt… üszkös ház várt,
meg néma félelem.
Ne akarjad tudni, mi volt,
mondani sem merem.
Eltemettem, mind a kettőt…
Édes jó Istenem!”