I.

Bíborszín virágként kér, s magához hív
vad vágyra csábítva duzzadó ajkad;
hidegtől reszketsz, de forrón akarlak,
ölelő testem kívánva beborít.

Legelső vér adta feltörő sikoly,
sötétlő csepp a hófehér lepedőn,
féltem, majd fáj neked férfias erőm,
de úgy vártam, hogy ismét fölém hajolj.

Mit nékem adtál, az ejtett fogságba:
Szűz volt öled, de kíváncsi vadsága
ringatott Édenbe - szerelem-hinta.

Drága vagy énnekem, gyémántként tiszta.
Bár sohasem mertem kérni ezt tőled,
szerelmes nimfát faragtam belőled.

2005-09-13

II.

Viharos csókjaimmal válaszolok.
Fülembe súgod: egészen akarlak!
Türelmem nincsen, várom, mit adnak a
forró szavak és izgató illatok.

Erőtlen lettem tőled és oly kába,
védekezni, ellenállni képtelen,
magadtól adod, így önként elveszem:
gyengeségem a tiéd, így hiába

is próbálnék meg lemondani rólad,
és még ha meg is bánom majd utólag,
de minden percét kikönyörgöm újra,

hogy ott lehessek veled, hozzád bújva.
Csókod kértem én százszor és ezerszer;
Függővé tettél: erre nincs ellenszer.

2005-09-15

III.

Néked adnám az örök ifjúságot,
ha tehetném, de olyan nekem sincsen;
Másban és másként rejlik az én kincsem:
szívbe zárt mosollyal őrzöm világod.

Verseimben így megmarad az arcod,
neked szövődnek egymásba a szavak,
s ha halálomkor végleg elhallgatnak,
nem élem meg úgy, mint csúfos kudarcot.

Magamnak tudlak, magamnak őrizlek,
téged mutatnak a sorvégi rímek,
így leszel majd számomra halhatatlan.

Csak az ihlet… az súg most olyan halkan.
De akkor is te vagy az örök múzsa,
ha emléked velem száll nyugovóra.

2005-09-15

IV.

Habár ez igazán nem sokat számít,
hogy most éppen milyen felettünk az ég:
tündöklő nappal, vagy éjjeli sötét.
Mégis, ez a penge belőlünk hasít

ki szeretet-bánat vászoncsíkokat,
melyekre könnyet vagy örömet festhet
igazi élmény vagy szálló képzelet;
lásd, ennyit tehet velünk a hangulat.

Ránk is hat, belénk feszül az ellentét,
mikor sírva köszöntöd a Napkeltét
és kacagva intesz a sápadt Holdnak.

Hogy milyen időt hoz nekünk a holnap…
Borúsat-derűset, hűvöst-meleget:
Ha igazán szeretsz, fontos nem lehet.

2005-09-16

V.

Mind, ti szüzek és hetérák, jöjjetek:
mérjétek, nosza, magatokat hozzá:
ki így, ki úgy, de sosem váltok azzá,
hiszen olyan, mint ő, csak egy született.

Próbáltok hívni csábító selyemben,
mosolyt kísér búgó hangotok, kacér
intéstek, rezgő pillátok mit sem ér,
mert még ti sem tudtok hallgatni szebben

mint ő; mert a némaság sokat beszél,
és többet mond, mint a puszta szenvedély,
hallgatag pillantás: tiszta szerelem,

szó nélkül suttogja: ezért elhiszem.
Hát fedjétek be meztelen kebletek:
Csak ő létezik: nekem nem kelletek.

2005-09-17

VI.

Nézzétek: elhagytam egyetlen egyszer,
aztán ezerszer kívántam őt vissza;
most torkom csak a tömény szégyent issza:
ezt ki nem mossa semmiféle vegyszer.

Nem a végzeté: sajátod a kezed,
ostoba lehetsz tolvaj szerelemtől,
szíveddel hívod az eszed, és ebből
tudod meg: a véletlent feledheted.

Csak az bánthat meg, ki igazán szeret,
nincs oly orvos, ki bevarrná e sebet.
Vak felejtésbe fon lassan az idő,

csak sodor, míg volt-nincsen emléket sző.
Nem kell feloldozás, megteszem magam:
fenékig ürítem méregpoharam.

2005-09-19

VII.

Van, mi elfog és többet nem ereszt el,
vascsapdában foszlik szét akaratod,
faképnél hagy a büszkeség, ha hagyod,
hisz az üres önzés a szeretettel,

igazi tükör hiúval meg nem fér;
így őrölöd fel két kerék közt magad,
s a jogos kérdés válasz nélkül marad:
Szív vagy ész? Az egyik sokkal többet ér;

Kié az utolsó döntés? Rajtad áll,
én, vagy netán a másik az ideál,
de a kétkedést feldobom az égre,

repülj magasra, fogd és vidd el végre:
az lesz akkor a tétova búcsúzó:
Döntöttem: tiéd legyen a végső szó.

2005-09-21

VIII.

Akár a néha hullámzó tengerek,
vagy a fel-feltámadó tavaszi szél,
- félek, a nékem szánt kincsnek lába kél -
oly szeszélyes vagyok, és úgy féltelek.

Amit egy férfi kérhet és kívánhat,
nem hiába adtál majd’ mindent oda,
lásd, becsuktam egy fiókba, ahova
csak magunkat tettem, és azt a zárat

amíg élek, ki nem nyitja senki más,
és nálam marad a kulcs, ez nem vitás.
Csak tudnám, a te fiókodban mi van…

Őrzöd még nekem, kinyitod titokban?
Ha felnyitnám egyszer, ott kit találnék…
Nem lennék más, csupán halovány árnyék…

2005-09-30

IX.

De elsodort a mélybe a szerelem,
mint a lavina lejtős hegyoldalról,
majd hullám tört fel a vad óceánból,
hogy nevünk mögött az ég csak dísz legyen.

Gyűlölt pokol után mesés mennyország,
majd a végzet keze újra letaszít;
engem is egyszer valaki leszakít.
Mohó kéznek kell a havasi gyopár.

Voltam én virág, téptem is eleget:
Játszottam angyal és ördög szerepet.
De hogy most mi legyek, bizony nem tudom…

Köztes megoldást nem nyújt az alkalom.
Most fent, aztán lent: de azt nem teheted.
Akkor sem, ha a szíved belereped.

2005-09-30

X.

S látod, szilánkokkal teli a nyelvem,
így véresre sebezlek csókommal is;
Pohárba haraptam tegnap, nem hamis
a sós íz; ahogy igaz, amit tettem,

kimondtam azt, ami kimondhatatlan;
akkor is, mert nekem csak te vagy a nő,
az egyetlen és örök elbűvölő.
Érted járom meg a mennyet és katlant!

Látom égni magam a vörös tűzben,
ajkamról hulló bíborszín cseppeken
mérem a múlandó időt; és lábam

alatt gyűlnek szabálytalan tócsában;
lerajzolják, mit gondolok magamban.
Hirtelen szavakkal beléd is martam.

2005-10-02

XI.

Talán ezért volt az, hogy félrenyeltem
az utószót; emésztetlen falatként
akadt meg kaparó torkomon, miként
pillantás áll meg kifakult képeken

csendben elidőzve; így most fuldoklom
”nem szabad mondani” szavak súlyától,
melyek itt súgnak-táncolnak pókhálós
keringőt nélküled-hideg ágyamon.

Tudom, hogy már késő, de úgy hallgatnék
magamra, forduljon vissza a kerék!
Az idő kereke, az a kegyetlen.

Megállítanám… de úgysem tehetem.
Csak megbocsátó szavaidra várok.
Csak tűnne már el felőlünk az átok…

2005-10-02

XII.

Vad görcsbe rándul a kezem hirtelen,
mert érzem, csak a levegőt markolom,
amint feléd nyúlok gyűrött ágyamon…
Szavad és tested is ideképzelem.

Ha már nem lelsz tüzet, csak fagyot: rohanj!
Ma éjjel kicsapódik számra a dér,
akár egy jégpenge: keskeny és fehér;
így marad, hisz tudja: hallgatni arany.

Most csak némaság és hosszú idő kell,
álmodó órák szunnyadó percekkel;
s öntudatlan fekve, emlékek nélkül

ki kell várnom, amíg minden megszépül…
De meséld el nekem: hogy is bírnám ki?
Ha képtelen vagyok téged nem látni.

2005-11-14/15

XIII.

Bocsánatot kérnek tőled az álmok,
és a meg nem valósult ígéretek,
tudom: a szívek sosem felejtenek,
hiszen a lehető legmélyebb árkot

tulajdon magukba éppen ők vésik,
kérgesre vértezik súlyos sebekkel,
míg a vétkező másért is vezekel,
addig a sors kegyelme egyre késik…

Előtted én is térdre vetem magam,
bár terád is hullhatna vádló szavam,
de mégis, csak a sorsot hibáztatom.

Hisz néked is jutott bőven fájdalom.
Én alkottam mindent: számonkérheted.
Széttört álmaid s az ígéreteket.

2005-11-11

XIV.

Lehorgasztott fejjel előtted állok,
lesütött szemem a földre szegezem,
majd felnézek félve, mert hívsz, kedvesem.
Hát mégsem csalt meg? Mégsem olyan álnok

a remény? Tudom, egyszer viszontlátlak
egy nagyon messzi, távoli hajnalon,
túl a világon, ahol a nyugalom
szigetén újjászületnek a vágyak.

Majd valamikor… ha megyek az úton,
átlépem a vonalat s odasúgom
füledbe az el nem hangzott szavakat.

El nem engedlek többé: azt nem szabad.
Addig téged látlak a tükörképben:
És várom, hogy a világ véget érjen.

2005-11-11

XV.

Bíborszín virágként kér, s magához hív
Viharos csókjaimmal válaszolok.
Néked adnám az örök ifjúságot,
habár ez igazán nem sokat számít.

Mind, Ti szüzek és hetérák, jöjjetek:
Nézzétek: elhagytam egyetlen egyszer,
Van, mi elfog és többet nem ereszt el,
Akár a néha hullámzó tengerek.

De elsodort a mélybe a szerelem,
s látod, szilánkokkal teli a nyelvem,
talán ezért volt az, hogy félrenyeltem?

Vad görcsbe rándul a kezem hirtelen.
Bocsánatot kérnek tőled az álmok:
lehorgasztott fejjel előtted állok.

2005-09-13 – 2005-11-15