Már rég tudom, mi mindent rejt a látszat,
de féltelek, s előled titkolom.
Légy, mint gyerek, ki gondtalan, ha játszhat:
a ráncaidhoz vedd a homlokom.
Sovány vigasz: majd újra megtalállak,
s hogy itt a márvány fényes oldalán,
még nem hiszek a mélyülő homálynak,
csupán merengek egy-egy mondatán.
Füst fojtogat, felhőim szürke foltok,
izzó parázzsal lassan lángot oltok;
vakít a napfény s fáj az alkonyat.
A csontjaim között szorong a lélek,
rád gondolok, még egy napot remélek,
s vívom tovább keserves harcomat.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
