Add meg nekem őt
kit a messzi, őszi álom
barna selyembe szőtt
egy bús, bomló tájon,
hol a vérző alkonyat
lecsordul bíbor ajkain
és ezüstös éjt folyat
a halkuló, puha kín.

Hagyd meg nekem őt
kinek őrzöm kezét
és szeretem, mint a levegőt,
mely tüdőm feszíti szét.
Őt, ki táplál akár
anyát a gyermek
és csendben, hűen vár
ha zúgó eső ered meg.