Bársony fény ölelte a parkot,
fáradt dalt nyögnek az estillatú jázminok,
és a sápadt, bús emberben
millió, holt képzet alkot,
mikor az elmúlás pihen odafenn.
A lelke mélán inog.

Így álltam hát, elfeledve,
velem forgott sok régi emlék,
miket átszőtt a bíbor naplemente.
Te is jártál erre nemrég:
érzem hajad surranni a fák között,
- puha suttogása az álmos köveknek -
és a lehullt szirmok,
miket a szél hajadba kötözött,
messze követnek.

Én csak néztem a gyenge estet,
majd tovább indultam, gyalog,
a tompa ezüst apró ragyogást festett,
s elém hulltak az árva csillagok...
Elmúlnak a percek, sercegő, lassú dallal,
és álomba ringat pár üres árkád,
majd langyos csókkal üzen a hajnal:
éjjel valaki várt rád.