I.
Egy reggel emberek bukkannak fel
A ködszürke térből,
A semmi közepéből kerülnek elő.
Felmérik az omladékokat,
Nézik a földet, és feszesre gondolják
Gondosan körülötte a szürke drótokat.
Szerveznek, terveznek, számolnak:
Mi az, ami romosan is jó a köznek,
És a hozzáadott új értékből
A háttérharcosoknak,
Mi hozhat hasznokat?
II.
Fülledt csendben negyven melós ballag.
Korosztályos átlag, nekik már semmi,
És senki sem árthat. Tikkadó nyárban,
Jusstalan állnak.
Örök, pőre vesztesei ők e pörnek.
Köztereken, köztes időben, közterület
Lekerítésben verejtékezve feszítik
A közhuzalát. Arra járva azért
Ne ítéld meg, hogy titokban,
Szabálytalanul gyújtanak rá,
Mert a köznek nyitott tereken
Mindenhol tilos az „á”, és e tettet
Köztörvénykezésünk ökle veri,
Míg a legalizált besurranó
Tette felett el kell tekinteni.
III.
Neked azért, barátom, nincs miért aggódnod.
Magad is jól tudod, hogy ezek csak szavak,
Csupaszon fénylő főnevek, igék,
Halmozott határozók, kifosztott képzők,
Minőségi mennyiségű jelzők, s cifra igába
Vert igenevek, melyek hirdetik itt neked,
Hogy megálmodott jövendődben
Melyik úton is van a helyed.
IV.
A hajléktalan közszorgalom ránevet a nyárra.
Neki már kevés is elég, mint a tegnapi kenyér,
Vagy a levetett kabát, mi megvolt telente is.
Még élhet a remény, s ami volt visszatérne mind,
És mert oly alázattal kérték, hulló lelkük alá
Az Úr, majd új mentőhálót feszít.
2013-2016
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
