A harsogó zajra már felpattant szemük,
küzdelmes útjukat arcuk meséli el.
Enyhíti kínjukat, ki földre szállt velük:
a szomjazó tüdőkbe hűvös fényt lehel.
Szelíden alszanak, s tejszínű álmaik
egekből elhozott nyugalmat rejtenek.
Kezük nem sejti még jövendő ráncait,
s hártyányi körmüket sem rágja rettenet.
Az ajkuk friss virág, a csendjük tiszta tó,
a homlokuk fölött az ámulat dalol.
Megmozdul csöpp fejük, s az örökkévaló
dús élet gőze száll darabka pléd alól.
Vérük csatára kész, a test esélyt kapott,
mi jön majd és kísért, innen még messze van.
Most még akárki szól, ígér egy csillagot,
ők kétlik s válaszul felsírnak hangosan.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
