Gondolod, hogy vasak, szegek tarthatnak elevent?
Testbe gyalázott kötelékek nőhetnek-e egybe a hússal,
amint szélesedő fa csípeje nyeli el drótkerítéseket?
Gondolod, hogy ez a farizeusi törvényszerkezet,
az emberséges élethez elég levegőt hagy neked?
Megmondatott rég, hogy nem ez tart meg tégedet.
Gondolod, hogy dacosan tövig rágott körmeiddel,
kötéllel kezeden kötözve gúzsba embertársakat,
mártírrá vagy káoszi hőssé, kellene itt lenned?
Gondolod, hogy idegen képzetekben szerkesztett,
láthatatlan tervezetek, s tőled független jövőképekbe
rendülő környezet, szemernyi esélyt is hagy neked?
Gondolod, hogy amíg te kényszeres gályarabként
magad előtt naponta halmozott hátrányaid görgeted,
más nem gyűjti be helyetted sikeresen az előnyöket?
S nem bizonyítja be neked, hogy élhetetlen senki vagy,
ha nem azt teszed, amit az elvárás és szabály rendszer
feladatul tűz ki neked, hogy működtesd a gépezetet?
Gondolod, hogy amíg te életidődet így vesztegeted,
nem vágják-e ki kilométerszám a vasút menti fákat,
szemed láttára nem hordják-e ismeretlen helyekre
a legyilkolt deréknyi akácokat, száz éves tölgyeket?
Neked marad a selejtje, elhullajtott hulladék, szemét.
Igen, utánuk mindig ez marad ott, romok, roncsok.
Turkálhatsz közöttük, guberálhatsz a letarolt,
nyílttá tett terepen, látsz, s látszol, messziről is,
mint a rongyai közt az ég alatt lakó öregember.
2015. április 8.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
