A nap sárgán csorranó fénye megsimít, és élvezem ahogyan elandalít, a friss erő vénámban már a hangsebesség dühével vágtázik; mindjárt április, - mosolygok magamban,- és elfeledem a bús, fáradt napokat, mikor a lényeget nem tudta eldadogni az akarat; de lásd, itt állok most öröm és bánat keveréke, szemed sötétje már odasimult szívem közepébe, igyekszik a fény, hogy lidérceimet mindet fölemésztve a jövendő napokat ezüstté fényezze: és mintha semmi más, csak ez volna dolga, a mögöttünk maradt hónapok szennye - melegétől - gyémánttá tisztulna. Összegzést nem teszek, abból volt már annyi, - inkább azon leszek, hogy mindegyikből gyököt tudjak vonni: köszönnöm kell, hogy nyugtatón csókolja arcodat a sima márciusi szél, mert benned az örök lázadás sokszor elmúlásról, enyészetről beszél. Lassítanod kellene, ne élj ennyire gyorsan, az idő szívenharap, de a gond – hidd el - elillan, a fájdalom új, más emberré gyúrhat, de vigyáznod kell nagyon, maradj meg önmagad, te akit jól ismerek, kihez elér az álmom, és nyugodt vagyok, mert ábrándjaim soha nem prédálom; köszönöm azt is, hogy szemem zöldjét szívedig ölelted, és amíg két hideg kezemet mellemen keresztbe nem teszed, hadd legyen tiedben, - jobb helyen nem lehet. Lassan itt az április, kettős lesz az ünnep, és ezek a napok már egybefolyni tűnnek: repesve süt a nap, zúdítja híg aranyát, az új tavasznak így veti meg ágyát, ne félj eljönnek a gondtalan, boldogabb napok, és tudd, te vagy az egyetlen ember, akihez elalvás előtt még szólni akarok. 
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
