Voltak itt valaha komolyabb fények is, égig lángoló tüzek, nem ily csöndesen hamvadó, hűlő parázs-hidegek. S most boros szóba fúló honfibú donog az asztalok felett, s bajjal cinkos hallgatag vétkesek. A vetések érnek, bár még fagy kopog felettük, tavaszra vár a lélek is kopott derek
zugában, vándorbotja, tarisznyája készen áll az
indulásra. Messzire menni volna mersze e tág hazában, kora réme nem ijeszti, s nincs mi bírná
maradásra. Hová, mégis? Talán más helyt lelne otthonára e honban, ahol még ember az emberhez csendes szóval fordul, s nem élne ily nyomorultul, krajcáros törvények sugallta rend szerint? Nem tudni még. Az utat csak az ég tudja rég. A válasz talán ott volt akkor, amikor gyertyáért kopogtam a szomszéd házba, s egy asszony
nyitott ajtót, s gyermekillat áradt a sápadó téli
délutánba. Cseppnyi idő múlva visszatért, s a csomagban a gyertyák mellett étel volt, s világló kenyér. Ballagtam az úton szótlanul, s hazatérve a sötét házba kisded fények gyúltak, s az élet
visszatért.
2018-02-20
![](https://scontent.fvie2-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/28468271_1828762537158433_90878531073008342_n.jpg?oh=de12eb7b76a5bb7844fc1ee837927420&oe=5B0E6383) |