(Kiss Sándornak)

Roppant kövek között a gyöngyök szétgurulnak,
s amint kigyúl a fény a parti fák alatt,
könny mossa el nyomát a kínnak és az útnak,
s parányi testet ölt, mi lenni itt maradt.

Ködlő homályba vész korábbról minden álom,
a reszkető időt fátyol takarja még;
átszúr egy ordítás a halk lombsuttogáson,
s bezárja ajtaját felhők mögött az ég.

Szemek nyitódnak, és a lelkek elfelednek
a tükrökön keresztül látni Istenig,
s megőrzik titkait száz múltban élt jelennek,
mert bármit tudnak is, maguk sem ismerik.