Az éjszakán vonat rohan keresztül, 
s tört fényt felejt az álmos állomáson, 
hol alvó ablakok vak csöndje rezdül, 
ha lámpa gyúl, hogy az ki fél is lásson. 

Tócsák szemén holdszínű szikra lobban, 
sínek között dülöngő szótlan árnyék: 
a töltés mellett kosszá lett homokban 
nyöszörgő fáknak kócos lombja ráng még. 

Csupán az ég, mi most is mozdulatlan, 
lent hangja kél a fáradt embereknek; 
sóhajtanak, szívükben indulat van, 
s a messzi csillagok fel-felnevetnek.