Ártatlan játékait játssza most az est.
Mintha már nyár lenne, nevetnek valahol,
s a koloncos gondok zöld illatárba szálltak.
Kertkapuk záródnak, s a csönd sarkon fordul,
és a rácsok közt alvó békére les. Ártatlan álom ez,
bár a lét ing, mint pókfonálon szalmakereszt.
A kopott váz megcsikordul, szél borul a kőre,
s minden motor leáll. Lehetne így is szép,
lehetne másmilyen azonosság, de menthetetlen
ez a látomás: indul a kéz, de félúton megáll.
Lopakodó halál kaszál, s minden idegen bánat
a lelkünkre száll. Hessegetnéd, akár egy szemtelen
bogarat, odébb nem viszi testét, mindig itt arat.
Ráncos keze száradt erein szakállas idő dohog,
s a kacaj elhal virradatra. Hiába jönnének nyarak,
melyekben gondba szőtt álmaid keresnéd, mások,
idegenek lettek itt az esték, s árulóink a szavak.
Könnyedén hazudják napnak a sápadt holdakat,
s mondataid azok sem értik, akik látják sorsodat.
Körtáncot jár az éj, s a szív megannyi bolondja
sóhajt a mélyén: ó, ezek csöndek, ó, ez a szél!
2018.05.10.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
