Mariana-árok, végállomás.
Lejjebb nem tisztulnak a formák,
megnyílt az utolsó kiállítás.
Legyen ennyi elég,
ez a végső virágzás,
ez az abszurd tökély.
I.
Talán a tájba bámul a szem,
vagy a tejútra, a befelé
megtett útra, vetetlen reggelekre.
Talán arra az eljövendő csendre,
mely metszetlen szőlőtőkék
felett lebeg majd a kertben,
nem tudom.
Nem tudom, csak érzem,
hogy ebben az életszerűtlen
rendben csak feleződik a félelem,
s amikor Lábad elé letészem,
a terhem csak akkor lesz
semmivé egészen. Úton vagyok.
Hozzád kell elérnem.
II.
Talán a tájba tekint a szem,
vagy a lerontott üzemek tetején
megülő varjakat nézi, vagy álmait
hátrasimítva azt a darab földet,
mely még megtermi a magáét, és él.
S benne élhetsz te is, mert nem vetett
ki magából ez a táj, mint fölös terhet,
elnyűtt ruhát. Élet teremtetik itt,
s csillagözön árad a romokra is.
III.
Talán a távolba téved a szem,
s az arcokon ködlő homály is lehull,
mint az álarc farsang után.
Elszabadul a szív,
amikor egy kéklő délután,
levédett álmaid omlanak össze.
Nem sírsz már. Arcod a fényhez alakul,
s a tisztító szélben épül újjá a gondolat.
Önző, vad mosolyod elsuhan a mával,
bárányosodhat bátran a lélek,
mely már bír magával.2014. 03. 07
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
