Julcsinak
Kitakart arcunkon
csak a hegek épek.
Pirkadatról pirkadtra lépek,
s te együtt lépsz velem.
Napra nap felel, éjre éj lepel,
évre év, távol, s közel marad
ami még a miénk, a kertnyi élet,
temetve benne minden veszteség.
Magunkban őrizzük a rendet,
kívül zörög, hörög a világ,
eleven hág elevenre, szigetek
szállnak a szélben, s az áldozat
mindig megleli gyilkosát.
Hazaérek s a vén kaput mögöttem
kulcsra zárom. Újabb évek jöhetnek
utánunk, amit lehet, még megteszünk.
S aztán. túl annyi határon, talán egy
régi béke int, amelyre vártunk…
2019-01-01
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
