Mást hibáztat mind, ki gyáva
mélyre ásni önmagába:
az, ki fényre fürgén fordul,
az, ki másra gúnyt köp orvul,
az, ki gőgös, mint a páva,
az, ki hitte, nincs hibája;
egyről többre nem jut mégse,
bűne öntelt büszkesége.
Az, ki szót sem adna ingyen,
hogyha abból haszna nincsen,
az, ki önnön piszkát rágja,
az, kit fullaszt gazdagsága,
az, ki szívét csontig mérte,
holnap lelkét veszti érte.
Az, ki hegyre fekve mászna,
az, ki kéjből vár a nászra,
az, kit áltat szenvedélye,
az, ki gyöngyért hull a mélybe,
az, ki mocskos álma végett,
el nem hinné, már elégett.
Az, ki kincsét földbe ássa,
az, ki semmit bíz csak másra,
az, kit sárga mája mérgez,
az, ki félve nyúl zsebéhez,
s úgysem ad, ha visszakapja,
szűk markának önnön rabja.
Az, ki eltelt, mégis falna,
torkosságán nincs hatalma,
az, kit halni ringat hája,
az, ki másét fölzabálja,
az, ki folyton telhetetlen,
semmi lesz a fellegekben.
Az, ki naphosszat henyélne,
az, ki munkát lökne félre,
az, ki fáradozni sajnál,
az, ki lustább, mint a lajhár,
az, kiben kihunyt a részvét,
fel nem érhet bármi mércét.
S az, kinek szívén harag van,
kése villan szép szavakban,
átkot szór szét, szörnyű mérget,
szólnak hozzá, mit sem ért meg,
perben áll a józan ésszel,
egy nap vak dühébe vész el.
S menti bőrét, bár hiába,
mind, ki bűnét meg se látja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
