A szótlanság szentel, imádkozik,
a fecsegés káromol, átkozik.
Láttál már magból kendert cseperedni
s a néked szánt időt a pillanatba vetni?
Úgy sarjadna ki életed virága,
miként gömbök metszése a matematikába.
Mennyi erőd van, kérdezted valaha,
vagy csak éppen meglett a makroökonómia?
Milyen élet sarjad ki magadból?
Pompás puszpáng, tudós tölgy, zab zabolázva? Magadtól
kérted, anyád-apád horgolta sejtelmed,
földi angyalok szabták rád jelmezed.
Láttad-e már magadat a világnak,
a mindenség könyvét hordozó csodának?
Olvasd ki szeméből tengerek templomán,
iszapba burkolt kővárosok nyomán,
miért kéklik a búzavirág szirma
s hullámzik a tenger-szem búzát ringatva?
S a sarjút vellával hánytatja a gazda,
miként habzó hullámverést Posszeidon karja.
Szíved szinuszának tengere Te vagy
s miként magad véled, azt érzi, teszi az agy.
Csillagokba rótták a térképet feletted,
ha már tested törvényit olvasni feletted.
S ha már analfabetizmus veszélye fenyeget
s okító pofont kaptál már eleget,
hajtsd le kevély fejed kerted gyepe előtt,
mert előtted érkezve, csak neked szánva jött.
S a világnak körzője vonalát láthatod,
központját bárhol magadba zárhatod
s dicsőséges temploma Istennek a világ,
örömbe fürdetve énekeld himnuszát!
Te vagy a kerek erdő kellős közepe,
belőled ered a valóság csermelye!
Mosdasd meg kápolnád, miként szerény szerzetes,
Szent Ferenc oltárát szemében keresd,
testedet tisztjébe: tisztaságba temesd!
Éld meg, legyen ez neked bizonyos,
ébren légy Buddhaként, a világnak orvos!

2017. 08. 09. Badacsonytomaj