(Éden 2.változat)
Azt álmodom, láng lobban hófehéren, s fénylő szemem nem kell elrejtenem. Nem kérdezem, mint lett a föld az éden, ringok, miként hajók a tengeren.
S nem ejt sebet hűs sziklák közt a bánat, az arcod nézem, Isten megbocsát; s hol szél ölelget lombos almafákat, tükrödben őrzöd lelkem otthonát.
Felébredek, még mindig szépnek látlak, s partján a hangod elnyelő világnak, bennem vigyázlak, más nem érdekel.
S holnap, ha majd utolsó versem írom, sorok között a hófehér papíron, a lényeg és a legszebb fény leszel.
![](https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/87991051_3076686775699330_3142651356012085248_n.jpg?_nc_cat=109&_nc_sid=8024bb&_nc_ohc=IjGCEL8mrZsAX9FknWc&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=85e95da4ceb2ffc9e0691e8ab079a4b1&oe=5F00EA56) |