Levettem tekintetem az égről,
miként fűző eloldva földre hull,
a végtelen csillagködökről,
darabokba, képzetekbe szorul.

Köveken kondul messzi moraj,
beleszilárdult dúlt talány dala,
egeken munkál rendezett raj,
kristályban szikrázó anyag-angyala.

Kiemel a szív tava tova messzeségbe,
egybeolvad szín, forma kontúrja,
együtt érzőn, egymásról beszélve,
így semmi sem a másik főura.

Mit csak sejteni vélek, az von
előre, miről tudom, hogy elérni kell,
mögöttem ismerős, ős indokon
elém a messzeségbe visz el.

Kifeszítve áll, köt, de bont a zöld,
féltekékre tárva, alakulva jár.
Mit összevon a messzi ég s a Föld,
köztük iránya körbezár.

Mi szívembe bújva elpirul,
benne frissen sarjad kifele.
Eszünkön a mell szele jár túl,
a szívben érezve, mi változik vele.

Kiviráglik az elhalásért fölélve,
szemlélve szépnek elmondható,
lényét áldozón gyökérbe térve
talpak alá ragad meg a jó szó.

Magába vont világszelet,
irányba állítja önmagát bele,
képébe célja, lényege meredt,
így járja a kint maradót ösztöne.

Fönn, lenn, benn mozog, közegébe
kél, így vegyül a lélek, mi már benne él.
Megállapodón s így érezve,
alakja róla, világáról beszél.

Nekem szám beszél arról, mi szemembe,
így eszembe emésztve hull.
Átdübörögve érzem: él, kerengve,
mi szellememben lángra gyúl.

Önmagát szántja az élet, én aratom,
sarlóm fénye szív, éle-elme,
Éggel a Földet magamban, szabadon
gyújtja a megismerés szép, igaz szereleme.

2018.07.01. Badacsonytomaj