Az Ige testé lőn, szólja jányosan a szó,
A nyolcig egy voltam veletek, nem hasonló.
Győzelemben ölelve bimbóm nyiladozott,
Szíve alatt hús kaptárban, mézzé hordozott.

Kopogtatás nélkül nyitottam ki az ajtót,
hogy kockázatban szeressetek: az Igaz szót.
Szíveddel köpülten magadat adtad így át,
és szemem égboltján tejcukor csillaggá vált.

És mennyi húsban-gúsban, ölekbe szorulva,
Magadba sűrítettél. A lélek nem árva!
Ki anyától fogant, anyja van a világban,
Léted tagadod, ha nem látod magadat Családban.

Keblén taposol, szemeted arcára kened,
Lázadsz karjától, de lelkét el nem temeted,
Hisz bélbolyhot, léghólyagot, vért, körmöt, fogat,
Könnyezve táplál, pofozva meg-megsimogat.

Nagy ajándék a bánat, düh és a fájdalom,
Tévedésemmel alkotottságom bánthatom,
S mikor már kapott testemmel földre hullhatok,
Látom, ki szenved vélem, általa rikoltok.

Miképp a méreg önhittségemben engem öl,
Úgy pusztul köröttem szerelmes, ringató öl,
Ahogy sárgul a szem, a bőr is feketéllik,
Aszfalttól rákosak már a zöld rónák végig.

Sötét van, a látvány s többi érzet szendereg,
S akkor a termékenységben ébren lebegek,
Felismerésem: a hangtalan felfénylő csoda,
Hogy kegyelmet tapasztalni kerültem oda.

Holdvilág, tükör, az alázat igaz képe,
Igazságot vetíti, még sincs saját fénye.
A tér szénében gyémántok ölelik körül,
Van, hogy benned él, van, hogy világodba vetül.

Fény-királynője, kit kéretlen koronáznak,
Ezt tette az Úr, s ezt sugallta Szent Istvánnak.
A valóság vagy te, a Szeplőtelen-anya,
A szeretetet hordtad csendben a világra.

Térdre borul a gőg, a harag és megvetés,
Hisz Te vagy a termőföld és Én a magvetés.
Kérlek, bocsásd meg, mert Tiéd volt a szenvedés,
és Enyém, csakis az Enyém az engesztelés!