Fénylő, apró foltok meg-megvillannak,
Az őszülő park, hulló hajának
Langyos ölelésében, akár meggyötört
Kitüntetés. Értéke már megtört,
De öröksége lángcsóváit ők,
A víz parány légvitorlási, a tündök
Ölelő kristály teste megtörve rangjára emeli,
Ahogy elmúlását a háztető darabokra szeli.
Ekképpen esik részeire az egészség világa,
Gyújtósként tördeljük a szépséget a kazánba,
S mennyi háznak melege fűti túl magát,
Túláradva határin kisajátítja a teremtés színpadát.
Szusznyi hullámok önzetlen ujjai
A haldokló világ sugarait árasztja ki,
S akár egy szüntelen megnyugtató simogatás,
Sásokon fények játszanak gyermekded versenyfutást.
S az örök érem ragyogása díjazza őket,
Az egyetlen pillanatban az Úr kitüntette a mezőket,
S nem feszeng díjtalan, rangtalan a holt sem,
Miként az emberfia is tehetné csendesen, bölcsen.
S utolsó szilánkjai még retinámba vájnak,
Cserepektől megtört színei a napelnyugodásnak.
S a hűsölő köd nemzetsége megnyugodni készül,
Családias bizalommal a fűszálakra mellém ül.

Már szemem nyitánya óta figyellek téged,
Huszonegy esztendeje kémkedek utánad.
Megvertél, közönybe fürdettél, megcsókoltam képed,
De gyűlölettel sosem tudtam nézni hátad.
Mennyi arány merevíti képtelen porcikáid!
A világot sűrítetted magadba egészen,
S még mindig járom poros, ódon szobáid.
A művem, mi homlokod glóriája, még nincs készen.
Egyszer, majd egyszer megmutatom neked,
Mekkora a végtelen, mivel egykoron
Remélem, magad újra megmérheted,
Megismerve mivoltod szentül, igazon.
Nem baj, ha gyűlölet sarlói szabdalnak tétován,
S megvető közönnyel nézel az úton felém,
Akkor vigasztalón, arccal a domb harmatos oldalán
Homlokomra csókot ád, hitet teremtve belém
A talpalatnyi otthon. Még néhol
Zöldellő pozsgáin szerelmes arcának
Megpihenhet idegene a kornak, hol
Szolgálatot teszek a megbocsájtásnak.
Tudod, te sose kérdezted, hogy vagyok,
Érdeklődő buzgalommal, s ha feltettem
Neked kérdésem őszinte kíváncsisággal, ok
Nélkül üresen kongó válaszodban hevertem.
Kezet ráznék veled, elismerő szorítással,
Váll veregetve kacagnánk mohón az ajtó előtt,
S előre engednélek kedves ajtónyitással,
S a mennyek csarnokában már nem látnál háztetőt.
Legyünk barátok, Ember, figyelj rám!
Bár hallanád zsoltáraim a diszkóban,
a TV előtt ülve, s megtudnád,
Mily magánnyal várlak téged, ezernyi szóban.

2017. ősz Szombathely