Fiatalságomban linóleum felett ülök,
S a mocskos, irigy gondolatba belemerülök,
Hogy alattam miért mozdulatlan a cement
S az emberség melyik kapualjba ment?
Beleborzong talpam minden húsa, bőre,
Hogyha rálép a haldokló világ fekélyére,
S könnyem előbb kifakad, mint a duzzadó kelés:
Aszfalt-fekete főemlős lélek-nem-ismerés.
Hogy merné ismerni világát a világtalan,
(Önámítva kiutat kutat, de nem szeret),
Félve bogártól, mi untalan csípi a viszketegséget,
A forrástól, miben lehet élet és emlékezet van,
A sártól ,miből gyúrták kegyesen, zavartalan?
Kegyelemből alkotott hajléktalan,
Ki tivornyázik kifeszítve a lét felett,
Akár a drótkötél, mire a telet
Vészelő madár tán még rászállhat
S fejedre szarva sem hat
A posta. Te kis szaros,
A világ, mit bitorolsz zavaros,
De alamuszin, csendben tágítasz
S demokratikusan ásítasz,
Szarva a mindenségre.
Pofozd már fel magad végre,
Mert én, nem üthetlek agyon,
Bár tehetném, de azzal Istenem tagadom!
Istentelenségedben is ten magad
A Tan vagy, támaszt ad,
hogy még saját ólad
Szegletire fákat, virágokat
Ültetsz, hol keveset, hol sokat.
Tövéből, ágyásiból a mocskot felszedem,
Hogy eredődre érzete tisztán vezessen,
Tested életfáján az emlékezet,
Hogy egykor ember voltál a tájban,
Nem önéned fogja a homályban,
Elavult, rideg gépezet.

2017.10.18. Szombathely