1.
Évszakaink egymás nyakára hágnak, tél sem volt, s már tavaszra várnak a sápadt liliomok, emberek, állatok. Valami elmaradt, s hazatért végleg, akár az el nem ölelt ölelések, s a holnapba árad az, ami nem más, mint pár hófolt, s jóságnyom a havon.
2.
Rozsdásodik a semmi bokra, ága törik, hullik, pereg darabokra, megkondul a templom tornya, s szűk világunk minden holdja, cizellált látszatunk leoldja, s addig vág vastag rendeket a kaszás, míg a szívben egyszer béke lesz.
3.
Mindegy már milyen falakat húznak megtévedt Kelemenek, miből s kiknek, miért emeltetnek vasalt betonokból magos Déva várak, emlékművei a mának, s miféle hamvak kevertetnek újmódi
habarcsba, hogy harmadnapig az idők szeleit kiállja…
4.
Útjaim mostanában mindig arra visznek, hol az örök mulandóság évei peregnek, s vakolatkönnyeket hullajtanak egykoron
elhagyott otthonok, árvuló, hazányi házak, s emlékezni beléjük régi lelkek, öreg árnyak szobáról szobára
járnak, s az ablakon kinézve Édent látnak a gazos
udvaron. Itt élek még, s érzem, hogy lelkem
lelkükkel rokon…
2022-03-06
![](https://scontent.fbud5-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/278248651_5397715636929754_5415277886179694278_n.jpg?_nc_cat=100&ccb=1-5&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=mbZGaQhn71QAX-bmDA6&_nc_ht=scontent.fbud5-1.fna&oh=00_AT97MayEs-InpLRqZoWWj_JfzpYHiO9YmB563joYd-WTVA&oe=6258DFEB) |