(Modortalan szonett)

Szép új világ, más forma, másik rendszer,
kihűlt igék, körtánc a négyzeten.
Vesztére vár, ki köpni-nyelni sem mer,
s falak között tájkép a végtelen.

Felhőnyi báj, az ismeretlen tágul,
a megnemértés sértő állapot.
Elcsalt esély, a lélek kullog hátul,
'hol volt egy út, legyek tanyáznak ott.

Foltok, sebek, tintába mártott kényszer;
a fél-sötét lopott már fényt elégszer;
lehunyt szemekre rajzolt lámpa ég.

A vitrinek megtelnek könnyel s vérrel,
a pókfonál egész az énig ér el;
s vigasztalódsz: egyszer majd hátha még...